Gyere Velem (Chris Collins ff) [BEFEJEZETT]

XXVII. fejezet

Anyuék nem szoktak késni.
Mindig pontosak.

De amikor már 2 órája vártunk rájuk, hogy megérkezzenek, kisebb pánikrohamot kaptam. Ők nem késnek, soha nem is késtek, főleg nem a szülinapomról. Idegesen járkáltam fel s alá a nappaliban, de még mindig semmi. Chris a fejét fogva próbált nyugtatni, de nem igazán sikerült neki. Mi van ha valami baleset történt? És nem látom soha többé a szüleimet? Nem merek belegondolni, hogy mi van ha tényleg ez történt, és nem is beszéltem velük 1 hónapja személyesen, amikor ugyanis elszöktem.

- Cica, ülj le - mondta nekem kedvesen Chris, de nem értettem, hogy hogyan gondolja azt, hogy le tudnék ülni.

- Három óra Collins! 3 kibaszott órája itt kéne hogy legyenek! - kiáltottam rá, amikor az óramutató újra körbeért. Sóhajtva felállt a kanapéról, és átölelt. Furcsa mód kicsit megnyugodtam a karjaiban.

- Szeretlek - mondtam, majd elkezdtem sírni. Nem volt jó előérzetem, és ilyenekben a megérzés nem téved soha.

- Én is Cica - suttogta, majd adott egy puszit az arcomra.

Előhúztam a zsebemből a telefonomat, mivel újra rezgett.

- Szia Ella! - köszöntöttem kedvesen.

- Na? Van valami hír? - kérdezte aggódó hangon a barátnőm. A kezemet erősen a szememhez dörzsöltem.

- Nem. Még mindig semmi - suttogtam a sírás közelében járva.

- Nyugodj meg Lor. Minden rendben lesz, csak ne aggódj kérlek.

- Igyekszem.

- És azonnal hívj ha valami van! - mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog, ezért én is megengedtem magamnak egy gyenge félmosolyt.

A szüleim nem vették fel. Kismilliószor hívtam már őket, de semmi életjel. Újra rezegni kezdett a telefon a zsebemben. Ismeretlen szám hívott. Óvatosan Chrisre pillantottam, majd felvettem.

- Igen? - kérdeztem remegő hanggal. Féltem. Mi van ha a kórház? Vagy ha anyuék h... Halál... Halálát.... Úristen, ez nem megy. Újra könnyezni kezdtem.

- Baba. Mi újság? Csak nem vihar van odaát? - kérdezte nevetve egy összetéveszthetetlen hang. Levi.

- Te meg mi a faszt akarsz???- ordítottam rá. Nem szokásom káromkodni, sőt, utálom, de most, hogy a szüleim hívását várom, erre a zaklatóm hív, aki nem mellesleg a volt barátom? Ne nevettesetek. Ennyire nem cseszhet ki velem a sors.

- Uhh, Baba, valaki ma nagyon harcias kedvében van - nevetett fel gonoszan.

- Dögölj meg! - kiáltottam a telefonba, majd letettem. Tudtam, hogy ezzel nincs vége a Levi ügynek, sőt, ezzel rontottam a helyzeten. De ebben a pillanatban csak a szüleim érdekeltek, akiket nem tudtam elérni.

Zokogni kezdtem, míg Chris a kanapéra ültetett maga mellé. Amikor kicsit megnyugodtam, bekapcsolta a tévét. Idióta sorozatokat kezdtünk el nézni, ami tökéletes volt arra a célra, hogy a gondolataimat eltereljem. Így nem gondoltam semmire.
Talán fél óra után megcsörrent a telefonom. A kijelzőn a számomra egyik legesleggyönyörűbb szó állt:
Anya.
A szívem ezerrel dobogott, a kezeim is remegtek.

- Anya? - suttogtam elhalón, könnyes szemekkel.

- Kicsim - mondta a telefonba sírva, és ekkor már tudtam, hogy baj van. A szívem menthetetlenül fájt.

- Anya! Mi történt? - kérdeztem idegesen.

- Apád kórházba került.

- Mi? Mi történt? Mi van vele? ANYA MONDD MÁR! - szóltam idegesen, mikor már az egész testemben remegtem.

- Kocsival mentünk a reptérre, amikor az egyik kereszteződésben nekünk jöttek. Én jól vagyok, pár zúzódással megúsztam, de apád... Már túl van az életveszélyen, de most a legapróbb hiba is számít - mondta sírva. Megrökönyödve hallgattam, az arcomon patakokban folytak a könnyek.

- Hazamegyek. Legalább addig, amíg apa fel nem épül. Szüksége... Szüksége lesz ránk - mondtam remegve.

- Rendben kicsim. Boldog születésnapot - mondta, de olyan ironikusan hangzott az egész. Én az ország másik végében, apu kórházban az intenzív osztályon, mellesleg a szülinapomon. Letettem anyut, és Chris felé fordultam. Szomorú szemekkel nézett rám.

- Semmi baj Cica. Minden rendben lesz - mondta, majd megcsókolt. Őszintén, lassan, szeretettel. Puha ajkai életre keltettek, és elfeledtetek velem minden bajt és szomorúságot.

- Szeretlek - mondtam, mikor elváltak egymástól az ajkaink.

- Én is szeretlek. De nem tudok veled menni, ne haragudj - jelentette ki, miközben lehajtotta a fejét. És ekkor esett le.

Annyira mások vagyunk. Neki koncerteznie kell, stúdióba járnia, és interjúzni. Nem tud minden kisebb nagyobb dologért Magyarországra rohangálni velem. Neki itt van dolga, nekem meg most otthon. Én pedig nem tudok minden pillanatban itt lenni. Úgy tűnik ez nem fog menni. Mellesleg ő nem tudna Magyarországra költözni a karrierje miatt, én pedig még ide is tudnék költözni, de akkor kényszerítsem anyámékat, hogy költözzenek ki?
Nem lehetek ennyire önző.

- Rendben van. Szia Chris - mondtam sírva, majd felszaladtam, és összepakoltam a cuccaimat. Könnyeimen keresztül dobáltam a bőröndömbe mindent.

Chris ugyanúgy állt lent, ahogy ott hagytam. Sokkoltan, némán. Lehet hogy ez így volt megírva. Én ennyit jelentettem neki.

- Kiviszlek a reptérre - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Hívok taxit.

- Kifizetem a repülőjegyet.

- Így is elég sokkal tartozom - mondtam őszintén a kék szemébe, ami most könnyektől csillogott, ahogy az enyém is.

Hogy miért sírunk? A bizonytalanság miatt. Nem tudhatjuk, apa felépül-e. És ha apa felépül, akkor ez mikor leszel. És ha felépült, utána visszajövök-e. Nem akartuk, hogy vége legyen, és ezért dühösek voltunk a másikra. Én azért, mert ő nem jön velem haza, ő pedig azért, mert nem maradok itt. Sírtunk, hisz nem akartuk elengedni egymást. Nem tudom, vissza fogok-e tudni jönni. Abban már biztos vagyok, hogy évet kell ismételnem. De így visszagondolva, ez az egész annyira felelőtlen volt. Egy 16 éves lány, aki menekül, és maga alá veszi a világot. Aki rátalál arra az emberre, akivel az életét is le tudná élni. És most lehet hogy ennek az egésznek vége lesz.

Chris csak bólintott egyet, majd felment az emeletre, vissza se nézve. Szinte tátott szájjal bámultam utána.

- CHRIS EZT NEM TEHETED! - kiabáltam fel utána, mire megállt a lépcső tetején, de nem fordult vissza.

- Mit?

- Tudod te jól! Nem hagyhatod hogy így elmenjek! Ígértesd meg velem hogy vissza kell hogy jöjjek!

- Minek?

- HOGY TUDJAM, HOGY SZÁMÍTOTT NEKED VALAMIT AZ, AMI KÖZTÜNK VOLT! - kiabáltam vele sírva. Erre nem válaszolt semmit, csak tovább szedte a lépcsőfokokat, majd egy ajtócsapódás kíséretében eltűnt.

❇✳❇✳

A repülőn ülve rajtunk gondolkoztam. Sírtam, sírtam megállás nélkül. Az emberek furcsán néztek rám, de nem érdekelt. Chris nincs mellettem azokban a pillanatokban, amikor igazán szükségem lenne rá. Azt mondta, hogy neki nem számított semmit ez az egy hónap. Nevetséges, hogy hittem bennünk, a gyors szerelmünkben, és arra, hogy ez örökké így lehet.

Ám az elém minden pillanatban keresztbe akar tenni nekünk.

Nekem is.

Elszakította tőlem azt az embert, akit tényleg, őszintén, tiszta szívemből szerettem.

Ég veled, Christian Collins.

_________________________________________
Ne öljetek meg❤❤❤ szeretet van😍 kommenteljetek, szavazzatok, és köszönöm az előző részhez érkezett aktivitást!!!💞💞💞💞
Xx Lilla