Gyere Velem (Chris Collins ff) [BEFEJEZETT]

XV. fejezet

Ha azt jelenti, hogy Chris elvileg még nincs itthon. Remek. Este kilenckor ő azt se tudom hol van. Hát, nem unatkozok vele, az biztos.
A házban körbekiabáltam minden szobát, mindenhol, de csak sötétség és csend fogadott. Remek. Telefonon még mindig nem tudtam elérni. Kezdtem pánikba esni, hiába tudtam, hogy Chris nagyfiú. Bár, ahogy ismerem hirtelen természetű, és ennyibe is elég belegondolnom, hogy lerágjam mind a tíz körmömet... Idegesen pásztáztam a sötét házat újra meg újra, hátha egyszer csak előlép a sötétből, ám nem így lett. Azt se tudom kikkel van jóban, nem mutatott be a barátainak, nem tudom mi merre van ebben a városban...
Ám ekkor beugrott valami.
#Elmenni egy buliba, ahol leiszom magam a sárga földig.

Persze Collins! Kreatív gyerek, az egyszer biztos, de meg fogom folytatni. Mi az, hogy elmegy, miután megcsókolt, hogy leigya magát, aztán nekem kelljen majd hazaráncigálnom?

Lehetetlen hogy megtaláljam. Nem hiszem el! Este kilenckor, sőt, nem, már fél 10 van, a híres neves Christian Collinsot kell megkeresnem, még mielőtt olyat csinál, amit másnapra tuti meg fog bánni. Az első számot hívtam, ami eszembe jutott.

- Szia Ella! Bocsi, hogy ilyenkor, de ismersz esetleg valami menő, és drága szórakozóhelyet a környéken? - kérdeztem, mire egyből válaszolt.

- Az a baj Lorina, hogy én a város másik végén lakok, ami bár nem sok idő, de a ti környéketeket nem ismerem azon kívül a kávézón kívül... - mondta álmos hangon, majd nem is zavartam tovább. Van jobb dolga, mint hogy azt a szerencsétlent keresse velem. Nem akarok ilyet elvárni az újdonsült legjobb barátnőmtől.

Nem tudtam kit hívjak. Idegesen járkáltam fel-alá, míg egy pillanatban megjött a zseniális ötletem.
Előkerestem a kis sárga cetlit a zsebemből, majd bepötyögtem a számokat. A még mindig törött telefonomat a fülemhez emeltem, és tárcsáztam a kávézós pincér srácot, akinek még a nevét sem tudtam.

- Manu Rios, kivel beszélek? - kérdezte a telefonban egy rekedtes hang.

- Öhm... Manu, itt Szécsi Lorina, tudod, a kávézóban, hosszú, szőke haj, kontyba volt fogva... - soroltam neki, hátha beugrik némi emlékfoszlány rólam.

- Lorina! Ki ne emlékezne rád! Bár nem gondoltam, hogy ilyen hamar fel fogsz hívni, főleg nem akkor, amikor már alszok - nevetett így kicsit, mire én is elmosolyodtam.

- Bocsi, de vészhelyzet van - szóltam bele a telefonba idegesen.

- Hallgatlak - mondta egy sóhaj kíséretében, de fogadni mernék, hogy közben mosolygott.

- Figyelj, ismered a környéken lévő szórakozóhelyeket? Valami puccos hely kéne, ahova gazdagabbak járnak... - meséltem neki, de végig görcsben volt a gyomrom... Mi van ha Chris egy olyan helyre ment?

- Jó embert hívtál, Drágám - mondta. Miért becézget engem mindenki? Esküszöm, egy kezemen meg tudom számolni, hogy ki szólít engem a rendes nevemen.

- Oké, akkor 5 perced van, hogy ideérj - szóltam rá, majd lediktáltam a címet.

Pontosan 5 perc múlva dudálást hallottam, és azonnal kisieetem, majd bepattantam a kocsiba. Már sötét volt mindenhol, az utcai lámpák gyér fénye világított csak. Manu ott ült a kormánynál, nyomott, álmos fejjel. Kezdtem megsajnálni.

- Köszönöm - mondtam, majd minden hátsó szándék nélkül adtam egy puszit az arcára, amitől jobb kedvre derült.

- Te figyelj csak, ez a ház nem...? - kezdte, mire leesett, mit is akar mondani.

- Ohh, de. Az övé. És most jó lenne előkeríteni azt a szerencsétlent - jelentettem ki, mire még mindig nem indultunk, és csodálkozva nézett rám.