Gyere Velem (Chris Collins ff) [BEFEJEZETT]

XXIII. fejezet

Lassan pislogtam az erős fények és a fehér falak miatt. Nem értettem, miért nincs mellettem senki, miért nem karol át egy erős kéz. Ám amikor megéreztem azt az összetéveszthetetlen felmosó szagot, már tudtam, hogy kórházban vagyok. Viszont amint egyre élénkebb lettem, annál több emlék jött vissza, ám egy az, ami igazán a fejemben maradt.

Pakolj ki a házamból. Nem akarok ribancokkal együtt élni.

Pakolj ki a házamból. Nem akarok ribancokkal együtt élni.

Pakolj ki a házamból. Nem akarok ribancokkal együtt élni.

Egyfolytában ez a mondat visszhangzott a fejemben, újra meg újra. Christian Collins undorodó tekintete, amikor félrelök, mint egy játékbábut, a fejem pedig egy bazi hangosat koppan a betonon, akkorát, hogy szerintem még Manu a padnál is hallotta.

Lassan megpróbáltam kinyitni a szememet, és küzdeni a sötétség ellen. Ám ez akkora fájdalmakkal járt, hogy azt senkinek sem kívánom. A fejembe mintha ezer csavart szúrtak volna egyszerre, és a testem se engedelmeskedett. Viszont a lábaimban meg a kezeimben érzett fájdalom semmi volt a fejemhez képest. Ijedt suttogást hallottam.

- Lor... Cica... Itt vagy? Ne hagyj itt kérlek! Küzdj a kedvemért! Nem hagyhatsz el! Cica, kérlek, adj valami jelet... - suttogta Chris könnyes hangom, mire akaratlanul is elszomordtam. Viszont válaszolni már nem tudtam, mert ismét elnyelt a kínzó feketeség.

*5 nappal később*

☀ Chris szemszöge ☀

Lor nem kelt fel még 5 teljes napig. Minden nap, minden éjszaka bent voltam vele, mivel ha én nem vagyok ekkora seggfej, akkor az én Cicámnak se lenne semmi baja. Mert miután nem hallgattam meg, leribancoztam, fellöktem, olyannyira, hogy kisebb koponyatörést szenvedett, és jópár napig kómába esett. Mandula is rengetegszer itt volt, többször, mint kellett volna. Néha úgy voltam vele, hogy leütöm a kórházi székről, mert végül is itt jó helyen van, hamar kapna ellátást. De ilyenkor meg mindig eszembe jut a kétségbeesett arca, amikor hallotta Lor fejét a járdán koppani, és a halvány könnycseppeket a szemében, amit végül visszatartott.
Bezzeg én nem.
Bőgtem, ordítottam, tomboltam, mint egy elveszett kislány. Nem bírtam a tudatot, hogy ez az én hibám. AZ ENYÉM. Amikor megígértem Lornak, hogy vigyázok rá, az életemnél is jobban, és hogy bízok benne, és szeretni fogom. Erre amikor Mandula szembesített az egésszel... Amikor elmondta szóról szóra, hogy mi történt, akkor éreztem igazán, hogy egy érzéketlen fasz vagyok, és nem érdemlem meg ezt a lányt. Aki most miattam fekszik kómában. Fel fog kelni, tudom, érzem hogy ez fog történni, de nem fog megbocsájtani. Soha, és talán még szarabb lenne, ha megbocsájtana. Rossz lenne, mert én most egy baromi nagyot hibáztam, és ha ezek után is szeretne... Nem. Nem érdemlem meg. Nem érdemlem meg, hogy a karjaimban tartsam, hogy megpusziljam, megcsókoljam, azt mondjam neki hogy szeretlek, vagy csak szimplán nevetni és kézen fogva sétálni vele.

Ugyanakkor remélem, hogy visszatalál hozzám. Szükségünk van egymásra, legalábbis nekem biztos. És ha Lor nem lenne itt...

Lorina barátnői is voltak itt, nem is egyszer. Sírtak, szomorkodtak. És persze elküldtek melegebb éghajlatokra, nem éppen angyalnyelven.

Volt bent egy Lucy nevű kislány az anyukájával, és pár barátjával. Nem ismertem őket, viszont a szőke, kék szemű kislány anyukája elmondta nekem, hogy honnan ismerik egymást a lányok. Ismét meghatódtam, és rájöttem, hogy egy ilyen jó lelkű, kedves, törődő lány nem engem érdemel. Lucy szemében könnyek csillogtak, ahogy Lort figyelte, és egyfolytában azt kérdezgette a mamájától, hogy fel fog-e ébredni.