Gyere Velem (Chris Collins ff) [BEFEJEZETT]

XXIX. fejezet

Chris nélkül üres voltam. Mikor beléptem a házamba, ami az otthonom, illetve annak kellene tekintenem, olyan szintű űrt és honvágyat éreztem, hogy már azt se tudtam hogy én ki vagyok. Anyámék nem voltak otthon, mivel a kórházban van. Amikor leszálltam a repülőről felhívtam, és megkérdeztem, hogy hova menjek és mikor. Először mondta hogy menjek haza, pihenjek le, aztán a kórházba. Annyira más volt a házunk, mint Chrisé. Az övé valahogy sokkal otthonosabb volt, pedig területét tekintve nagyobb. Ridegnek éreztem a köveket és a falakat, a csend pedig már szinte sértette a fülemet. Fellépkedtem a szintén kőből készült lépcsőn. Chrisnél fa lépcsősor van.
A levendula lila falaim a gagyi poszterekkel és sárga kiegészítőkkel már furcsán hatottak rám. Régen kuckós volt, és ha bejöttem ide, megnyugodtam, ellazultam, otthon éreztem magamat. Most viszont idegennek tűnt az egész. Megráztam a fejemet, és inkább visszamentem a konyhába. Természetesen nem volt itthon semmi kaja, én meg már majd éhen haltam. Kinyitottam a hűtőt. Mosolyogva vettem észre, hogy mindenem megvan egy jó kis palacsintához. Ám amint ezt eszembe jutott, mintha egy kést szúrtak volna a gyomromba. Na meg a szívembe. Chrissel is mindig palacsintát ettünk.

Az előszoba felé szaladtam, felkaptam a táskámat, és a cipőmet, majd kifelé rohantam.

Illetve rohantam volna, ha nem ütközök vele valakibe az ajtóban.

- Baba... Azt hitted a drága kis barátod megver, felnyom a rendőrségen, és akkor el van intézve minden? - kérdezte villámló, kék szemekkel Levi. Testtartása merev volt, ugyanakkor túl közel állt hozzám. Túl közel.

- Mi... Mit akarsz csinálni? - kérdeztem, mivel teljesen védtelen voltam.

- Hát Baba, ketten maradtunk. Amíg te nyaraltál a kis nyálgép barátoddal, addig az én szüleim a te szüleiddel karamboloztak. És most csak ketten vagyunk itt. Szóval most vissza fogod kapni, azt, hogy itthagytál - mondta, majd még közelebb lépett hozzám. Testünk egymásnak préselődött. Levi lejjebb hajolt, száját erősen az enyémre nyomta.

- Baba. Ne ellenkezz. Neked lesz rosszabb - mondta, majd még durvábban a számra nyomta az ajkát, és erőszakosan nyalogatta és harapdálta kívülről. Hányni tudtam volna ettől az embertől. Felemelt, és felvitt az emeletre a szobámba. Ledobott az ágyamra, majd rám feküdt. Súlya kinyomta belőlem az összes levegőt, mivel ő nem volt olyan figyelmes, mint Chris. Rúgtam, kapálóztam, de ezzel csak azt értem el, hogy Levi kikötözött az ágyhoz, a számba rongyot tett, hogy a szomszédok ne halljanak. A könnyek megindultak a szememből.

- Jaj, a kis Lorina sír... Hogy oda ne rohanjak - nevetett fel gonoszan.
Újra felém mászott. A pólómat egy erős rántással ketté tépte, és ledobta rólam. A nadrágomat is lerángatta a lábamról. Egy szál fehérneműben, kikötözve, kiszolgáltatottan feküdtem alatta.

Ő is levetkőzött, már csak egy alsógatya maradt rajta, ami már nagyon feszült. Undorító.

A szemembe nézett, majd lehúzta magáról az anyagot. Fujj.

Közelebb mászott felém, majd rólam is leszedte a maradék ruhadarabokat. Elég.

Nem várt. Egy erős lökéssel minden figyelmeztetés nélkül bennem volt. Erősen, durván mozgott, és ez annyira fájt, hogy tényleg sírtam. Őszintén. Ő bezzeg nagyon élvezte, amit hangos nyögésekkel a tudtomra is adott. Gusztustalan.

Gondolom, tudjátok milyenek a mesék. Tudjátok. A hercegnő, a szőke herceg, és a tündérek, akik jó irányba terelgetik az életünket. A mesék ezeket tanítják nekünk. Sorolhatnám példának az Aranyhajat, Hófehérkét, Csipkerózsikát, vagy a Hamupipőkét.
Csakhogy az élet nem ilyen. És nem is olyan mint a legtöbb filmben. Az én történetemben most nem toppant be az ajtón. Nem. Tűrtem azt, hogy a vt barátom megerőszakol, miközben a szüleim kórházban vannak. Szóval soha ne higgyétek el azokat s dolgokat, amiket a filmekben láttok. Mert a valóság az, hogy egy összetört, kisírt szemű lány - jelen esetben én - az ágyon ül, egy takaróval takarja el a védtelen testét, miközben a volt barátja kisétál az ajtón, mint aki jól végezte a dolgát.