Gyere Velem (Chris Collins ff) [BEFEJEZETT]

III. fejezet

"Nem csak a szívemben tombol vihar"

Sosem lehet tudni, hogy mit hoz a sors. Legalábbis anya mindig ezt mondta, és most is ezt mondja, miközben egy kávé és sütemény mellett megtartjuk a szokásos csajos beszélgetésünket. Imádom, hogy anyu nem csak szülő, hanem a legjobb barátom is.
- De miért csinálja ezt? Nem értem miért szórakozik velem, és utálom ezt a helyzetet, mégis tudom, hogy én rontottam el - mondtam egy szuszra.
- Kicsim. Feltehetek neked egy őszinte kérdést? Szereted? Még mindig szereted?
- Nem, dehogy, miért szeretném? Már vége. Akkor, egy fél évvel ezelőtt elrontottam az egészet, nem várom hogy megbocsátson... - gondolkodtam el.
- Oké. Akkor kérdezem másképp. Tegyük fel, hogy feldobsz egy érmét. Az egyik fele a barátnődet jelképezi, a másik Levit. Feldobod ezt az érmét a levegőbe, azzal a kérdéssel, hogy kit vinnél magaddal örökre egy lakatlan szigetre. Miközben repül a pénz, melyikben reménykedsz? - vezette le mosolyogva, és kezdtem érteni az egész értelmét. Mert logikus.
- Egyértelműen Leviben. Mármint, nagyon bírom Szandit, tényleg az egyetlen barátnőm, de... Nem tudom megmagyarázni - néztem segélykérőn anyura, aki csak mosolyogva bólintott.
-Tehát akkor felteszem a kérdést még egyszer. Szereted?
- Igen, azt hiszem.
- Akkor indíts át a szomszédba, és kérd számon, valld be neki, meséld el. Fél év az nem sok. Be lehet pótolni - mosolygott újra rám. Áthajoltam az asztalon és megöleltem. Ez hiányzott nekem. Anya.

Ma Levinek foci edzése van a suliban, szóval arrafelé vettem az irányt. Már sötét volt, szóval a lámpák gyér fényében sétáltam végig az utakon. Az esőre nem számítottam. Se a viharra.
Ám amikor odaértem a suli focipályájának a szélére, eleredt az eső, dörgött és villámlott. És akkor megláttam a pálya szélén Szandit. Egyedül volt, nézte a fiúkat. Magabiztos léptekkel indultam el felé, fejemben ezer kérdéssel,hogy mit kereshet itt. Aha, a magabiztosságom egy másodperc alatt omlott össze,ugyanis akkor értek oda hozzá az én osztálytársaim. Akikkel úgy tűnik együtt jöttek a meccsre, mivel az esernyő alá beálltak mindannyian, miközben talán sört ittak. Borzalmas volt látni, hogy Szandi ott nevetgél velük, és bólogat minden egyes szavukra. Engem hányszor beszélhetett ki nekik?  És ezek szerint amikor lemondja a péntek délutánokat meg a csajos estéket akkor az miattuk van. Összeállt azokkal, akiket a legjobban utálok és a legjobban utálnak. Borzalmas érzés, szinte már fizikai fájdalom.
A könnycseppjeim elkeveredtek az esővel, és nem bírtam ellenállni, kitört a zokogás. Csak sírtam és sírtam, miközben elindultam hazafelé. Nem vett észre senki, még mindig mindenki egy hülye libának gondol. Kivéve Levit. De ő meg már továbblépett rajtam, mindenki mással vaj csak nem velem. Mert elfelejtett.

Nem akartam bemenni a házba. Nem érdekelt a villámlás, a dörgés, a szakadó eső és a sötétség. Megálltam a hatalmas kerítésünk előtt, ami gyönyörű fekete vas kapu volt. De az a gyönyörűség is nagyon idegesített. Összerogytam és leültem a járdaszegélyre. Csak zokogtam egyfolytában, nem érdekelt hányan néznek idiótának.  Közben Szandin gondolkoztam. Végig ezt csinálta. Amit elmondtam neki, az az ellenségeimnél landolt, és ő ezt pontosan tudta. Hihetetlen, hogy senkiben se lehet megbízni, és hogy engem mindenki utál. Én is utálom azt, hogy mindenki ilyen felszínes, sekélyes, és gyáva.
"Nem tudom mi a rosszabb: az, aki a pletykát terjeszti, vagy az, aki ad a pletykára"  De már ezek a jól ismert mondatok se segítettek.

Nem tudom, mennyi ideje ülhettem ott, amikor futó lépteket hallottam. Nem figyeltem semmire, teljes sötétség vett körül. Nem akartam kinyitni a szemem, csak tovább akartam támasztani a térdemre. Tudtam, hogy semmi fizikai bajom nincs, csak mentális, de abból bőven.
Mielőtt tovább folytattam volna az önmarcangolást, két erős kar ragadott meg, majd emelt fel, és kezdett el cipelni. Az eső még mindig zuhogott, de ez várható volt.
Egy pillanatra elfogott a pánik, mert nem láttam, hogy ki emelt fel. Mi van ha szervkereskedők? Vagy ha elrabolnak, és megerőszakolnak, majd kiraknak egy patak szélére?
Ám ezek a gondolatok hamar eltűntek, amikor csak két percet sétáltunk, és már nyílt egy kapu. Tehát Levi. Ellazultam a karjaiban, és mélyen beszívtam a mentolos, férfias illatát. Az ő dzsekije is nedves volt, és az arcomon is csorogtak az esőcseppek. Vagy a könnycseppjeim.  Ki tudja?
- Lor, most egy pillanatra le kell hogy tegyelek.  Tudsz állni? Jézusom, mindened csurom víz! Mióta ültél kint? Mi történt? - kérdezte aggódva a szemembe nézve. Én meg akkor megtörtem. Annyira jól esett az aggódása, annyira édes volt és annyira szerettem. Sírni kezdtem, mert már nem bírtam. Nem bírtam az egész nyomást, a terhet amit rám rakott mindig mindenki, amit el kellett viselnem. Szükségem volt valakire, aki nem az anyukám, és meghallgat és bízik bennem. És én is bízok benne, nem úgy mint a Szandi...
Levi látván hogy sírok, magához húzott és átölelt. Nedves ruháinkon keresztül is éreztük egymás teste melegét. Szorítottam, öleltem Levit, mert nekem csak rá volt szükségem. Senki másra, csak rá. Felnéztem rá, és újra elvesztem a szemeiben.
- Szeretlek - jelentettem ki. Körülöttünk hatalmas vihar tombolt, de mi észre se vettük. A szavaim hallatán mosoly kúszott az ajkára,  és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Én is szeretlek, és mindig is szerettelek, ezt te is tudod Baba. Most gyere! - mondta, majd felkapott a karjába.

Egyenesen a szobájáig vitt ahol letett középre a szőnyegre. A szekrényéhez sétált, és elővett egy fekete pólót, egy boxeralsót, és egy száraz törölközőt. Közelebb lépkedett hozzám, még mindig a szemembe nézve. A kezét hamarosan a csípőmön éreztem, és felhúzta rólam az ázott pólómat. Segítségképp felemeltem a kezemet. Majd a nadrág következett. Hihetetlen lassúsággal vitte véghez a műveletet, majd amikor már csak fehérnemű volt rajtam, újra a szemembe nézett, és rekedtes hangon megszólalt.
- Most megyek, addig öltözz át. A szüleim nincsenek itthon egész hétvégén, szóval egyedül vagyunk. A konyhában várlak - mondta majd kiment, halkan becsukva maga után az ajtót. Most, hogy nem volt a közelemben ismételten fázni kezdtem. Gyorsan átvettem a pólóját, ami vagy három számmal nagyobb volt, és az alsóját, ami igazából nem is látszott, hogy van rajtam, mert a póló eltakarta.  Odasétáltam a szekrénye ajtaján lévő tükörhöz.  A hajamat kibontottam, így lágy vizes hullámokban terült szét a vállamon és a hátamon. Kívülről nézve magamat borzalmasan festettem. A szemeim vörösek, a szempillaspirál elkenődve. De ezúttal nem álltam neki szépítkezni. Hiába vár a szerelmem/barátom/haverom/szomszédom lent a konyhában.

Lassan lépkedtem le a lépcsőn, majd a konyhába érve megcsapott a felejthetetlen illat. Mézes tej. Amíg együtt voltunk szinte minden este azt ittunk, mikor minden szülő aludt, gyér fénynél a bárszékeken ücsörögve, és beszélgetve. Imádtam ezeket az apróságokat, amikor mind őszinték voltunk, és könnyedén beszélgettünk akár fontos dolgokról, akár az időjárásról.

Mikor odaértem, leültünk egymással szemben, és elém tolta a mézes tejet, tejszínhabbal, extra mézzel és színes cukorkákkal a tetején, úgy, ahogy szeretem.
- Szóval még mindig emlékszel rá - jelentettem ki vigyorogva, és az a vigyor nem is akart elmúlni.
- Persze. Téged, meg a veled kapcsolatos dolgokat nehéz elfelejteni Lor - mondta mosolyogva, miközben kék szeme az én tekintetemet kutatta.
- Néha mégis úgy tűnt - bukott ki a számon, de már egyből meg is bántam, és szívesen lecsaptam volna magam valamivel. Mondjuk egy lapáttal. Egy vas hólapáttal.
- Baba! Nézz a szemembe kérlek! - kérte Levi, mire ezt tettem, és teljes gőzzel rá koncentráltam - Lorina, én soha, de soha nem felejtettelek el. De tényleg. És nem is pótoltalak. Mindenki, akivel csak egy éjszakát is kavartam, az a te hiányodat enyhítette. Mert baromira hiányoztál minden egyes pillanatban érted?? Nem telt el egy olyan nap sem, amikor nem láttalak. És hülyeség volt szétmennünk. Mind a ketten hibáztunk, és ezt belátom. De felesleges a múlton töprengeni!  Mert szeretlek, és szeretni is foglak, amíg csak nem veszítek el egy szócsatát, ami sosem fog bekövetkezni! Kezdjük elölről, kérlek! - nézett rám befejezőül.  Én addigra már rég sírtam. Hogy buták voltunk az egész miatt. Nem lett volna szabad ennyire makacsnak lennünk.
- Szeretlek Levi - mondtam sírva és nevetve egyszerre - Szeretlek.
Nem is kellett neki több, megfogta a kezemet és felhúzott a szobájába. Szépen beágyazott, és lefeküdtünk egymás felé fordulva, betakarózva. Odanyúltam a sötét tincseihez, és beletúrtam.  Az érintésemre összerezzent, majd belecsókolt a tenyerembe.
- Mi történt ma? - kérdezte halkan, mire lefagyott az arcomról a mosoly. Nem akartam ezzel elrontani az estét.
- Nem muszáj elmondani. Majd ha jól esik - mondta mosolyogva, és újra beleszerettem, már ha ez lehetséges.
- Holnap elmesélem. Most aludjunk, jó? -kérdeztem, miközben közelebb férkőztem hozzá. Belepuszilt a nyakamba, majd szépen elaludtunk,  egymás karjaiban.

Sziasztok! Jó hamar hoztam új részt, mivel nem bírok magammal :D remélem tetszett, ha igen, kérlek kommenteljetek, hogy miben és hol javuljak, vagy hogy tetszett-e! Köszi drágák, hamarosan jön a 4. Fejezet, és egyre több meglepetés lesz benne! :)