Gyere Velem (Chris Collins ff) [BEFEJEZETT]

II. fejezet

"A szívem szerelmes belé, az agyam utálja"

Miután először találkoztunk, egyikünk sem akart hazamenni. Mármint, én nem akartam hazamenni, mert az ő házában voltam, ő meg nem akarta, hogy én menjek. Túl mesébe illő volt az egész, ahogy aznap elmentünk csak mi ketten sétálni este, hogy halkan beszélgettünk, az életről, egymásról, és úgy mindenről. Ahogy megfogta a kezemet sétálás közben, és bár kezdett hideg lenni, mégsem fáztunk.

Ám az idők teltek, a napok, a hetek és a hónapok lassabban vánszorogtak, én csomót voltam az iskolában, és mire hazaértem Levi már indult is el, ugyanis a magántanár már elmegy tőlük délben. És Levi olyankor indult bulizni, mikor én hazaértem. Az elején még hívott, győzködött, hogy menjek, de a bulik sosem voltak az én világom. És tanulni is kellet. Szóval egy idő után már csak biccentett egyet, amikor meglátta hogy hazafele vánszorgok. Hamar rájöttünk, hogy ebből nem lesz semmi, pedig imádtuk egymást. De rettentően buták voltunk akkor, mert egy veszekedés keretében szétmentünk. Ez a veszekedés a szobámban történt. Én az ágyam hasaltam, míg ő az íróasztalomnál ült, és leckét írt.
- Nem akarsz idejönni? - kérdeztem tőle mosolyogva. Meg se hallotta.
- Levi! Hahó! Élsz még? - érdeklődtem, mert már nagyon akartam, hogy végre valahára amikor kettesben lehetünk figyeljen is rám. Fekete póló volt rajta, ami erős kontrasztban állt a szobám fehérségével, mégis annyira helyén valónak láttam az egészet. Olyan természetesnek.
- Mi van már? - fordult felém dühösen. És tényleg láttam rajta, hogy ideges. Csak jó lett volna ha az okát is tudom.
- Levi, vegyél vissza, mert nem hiszem hogy én lennék az aki most rugdosta meg a kutyádat. Elmondod mi a baj? - ültem fel az ágyon.
- Semmi bajom az ég világon! Csak hagyj békén! És ne viselkedj úgy mint az anyám! Nem tartozom senkinek magyarázattal! - jelentette ki, a végén már kiabálva. Szerintem nagyon hamar rádöbbent, mit vágott a fejemhez, és közelíteni kezdett. Én abban a pillanatban felpattantam az ágyról, és hátrálni kezdtem.
- Levi, állj meg ott ahol vagy! - szóltam hozzá remegő hangon - Állj meg és menj el!
- Lor, ezt nem gondolod komolyan! Sajnálom! Hülye voltam! Nem tudom mi ütött belém! - mentegetőzött.
- Hát, azt én sem - mondtam sírva. Majd kitártam előtte a szobám ajtaját, utat engedve neki. Szerencsére hamar leesett neki, mit is szeretnék, és lehajtott fejjel elsétált. Másnap, sőt, még azután is próbált elérni, de nem sikerült neki. Nem voltam hajlandó félretenni a büszkeségemet életem első igaz szerelméért. Hiba volt.

Szóval így állunk ma. Néha találkozunk a kötelező családi grillezéseken, meg kerti partikon, de amúgy nem.  Úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna, ugyanakkor ha egyszerre járunk a kerítésnél mindig keressük a másik tekintetét. De tudom, hogy ő már tovább lépett, és nekem is ezt kéne tennem.

Minden nap látom, hogy újabb és újabb csajt visz fel a házába, és pár perccel utána  a függönyét behúzza. Nem merek belegondolni,  hogy velem is ugyanezt tette, csak többször, mert akit ma hazavisz, annak másnapra nyoma sincs. De mit várok? 17 éves srác. És én csesztem el anno a dolgokat, mert nem bírtam felemelni a rohadt telefont. És hagytam elmenni Levit.
A mai nap újra szóba került a dolog Szandival, az egyetlen barátnőmmel a suliból. Épp szünetet tartottunk az iskola folyosóján.
- És mi van vele? - kérdezte, miközben kicsomagolta a kajáját.
- Nyugodtan kimondhatod a nevét. Már nem fáj. Az egy fél éve volt...
- Oké. Akkor mi van Levivel? - Au. Ez mégis fájt. De be nem merném vallani senkinek. Szerencsére nem kellett erre választ adnom, mert a csengő félbeszakította a kitörni készülő mondataimat. Szandi tényleg a legjobbat akarja nekem, ám vannak dolgok amiket még ő sem érthet meg, mivel én sem értem. Egy hülyeség miatt, na meg persze az én makacsságom miatt szétmentünk.

Gyorsan megöleltem Szandit, és indultam az osztálytermünk felé, Szandi meg az övék felé, ugyanis csak évfolyamtársak vagyunk. Ahogy beléptem az osztályba, mindenki egy fokozattal halkabban beszélt, sokan érdeklődve néztek rám. A gazdag liba elnevezés még tart egy darabig. Ilyenkor érzem azt, hogy csak haza akarok menni a szüleimhez, és anyával akarok beszélgetni egy jó kis kávé mellett, mint minden nap.

Az óra baromi lassan telt, és csengetéskor én voltam az első aki kivágta az ajtót, és trappolt ki a teremből.

Amint kiértem a suliból finom, meleg őszi levegő csapott meg. Ma van 1 éve. 1 kerek éve, hogy minden jól alakult köztünk. És ekkor láttam meg a lépcső alján, ahogy épp a mobilját nyomkodva várt valakire. Rám? Lehet hogy emlékszik erre az egészre?  És helyre akarja hozni? Apró reménysugarak áradtak szét a mellkasomban. Ez nem lehet igaz. A haja olyan volt, mint mindig, lazán, mint aki most aludta el. Régen mindig azt hittem, hogy baromi sokat szöszöl vele a tükör előtt, de nem. Egyik reggel együtt indultunk vásárolni, miután nála aludtam, és szimplán tehetsége van ahhoz, hogy egyszer átfésülje és úgy maradjon. Fekete bőrdzseki van rajta, alatta fehér póló (az az én fehér pólóm! Amikor megismerkedtünk!), és sima farmer piros tornacsukával. Ehhez képest végignéztem magamon. Fekete, lenge blúz, tapadós farmer és bakancs, plusz egy farmerkabát. Egyszerűen... Egyszerű.

Amikor valaki kivágta mögöttem a porta ajtaját, akkor pillantott fel. Egy szőke, göndör hajú csaj lépett ki, gyönyörű kék ruhában. Arcán hatalmas mosoly terült szét, amikor meglátta Leventét. Villámgyorsan lerobogott a lépcsőn és a karjaiba vetette magát.
És persze megtörtént a leggázabb dolog, amit csak el lehet képzelni. Az ölelésben Levi felpillantott rám, és perceken keresztül csak néztük egymást. A szeme semmit nem változott, az a kék szín annyira rabul ejthet bárkit...
- Szólj ha kinézelődted magad - szólalt meg, mire összerezzentem. Még így is, hogy vagy 5 méter választott el bennünket, éreztem benne a gúnyt, ami azonnal visszavágásra kényszerített.
- Legközelebb a barátnődre koncentrálj ölelés közben, és azonnal szólok - mondtam neki mosolyogva. Az a mosoly, ami ekkor felkúszott a szájára, azt jelentette, hogy a hetente megrendezésre kerülő szócsatánk most se marad el. Kihívás elfogadva. Elindultam lefelé a lépcsőn ő pedig jött utánam, szorosan mögöttem.
- Nem zavar hogy otthagytad a barátnődet?
- Nem, most van jobb dolgom is - jelentette ki.
- Szemét vagy. Az a csaj imádhat téged - szálltam vele vitába.
- Persze, engem mindenki imád. Ha jól emlékszem... - merengett el, de még idejében félbeszakítottam.
- Az csak egy átmeneti elmezavar volt!
- Baba, nekem az akkor nem tűnt annyira átmenetinek - mondta, majd megfogta a két vállamat és maga felé fordított. A szemei annyira élénken csillogtak, szinte már fehér volt egy kis kék beütéssel. Újra és újra belekerülök egy őrült kergetőzésbe vele, amit én nem élvezek, ő pedig igen. A fülem felé hajolt, majd halkan belesuttogta.
- Nem válaszoltál. Tehát egyetértesz, és a mai napot én nyertem meg - jelentette ki, majd ott hagyott a járdán pár méterre a házunktól, lefagyva.
Szinte biztos voltam benne, hogy mosolyog.