Gyere Velem (Chris Collins ff) [BEFEJEZETT]

2. V. fejezet

Délután ledőltem egy kicsit az ágyra, gondolván, hogy egy kicsit pihenek, alszok az ájulásom után. Már épp nyelt volna el az alvás és az álmok nyugodt és összetörhetetlen világa, amikor a telefonom megszólalt. The Neighbourhood felcsendült, és a hívó nem is akarta abbahagyni. Egy dühös morgással nyúltam a telefon felé.

- Igen? - szóltam bele a telefonba kevésbé kedvesen. Egy ismerős nevetés csendült fel a háttérben, mire én is elmosolyodtam.

- Hát így kell köszönteni egy régi barátodat? - kérdezte Manu, akivel időközben nagyon jóban lettem. A legjobb barátommá vált.

- Manuuuuuuu! Már azt hittem sosem hívsz! Mi újság? Hol vagy? Mit csinálsz? Hol a barátnőd? - kérdeztem teljesen felpörögve. Olyan jó lenne ha most itt lenne!

- Lina, nyugodj meg! - nevetett újra. A tőle megszokott becenevem hallatán boldog lettem, hisz ezt még a múltkor kaptam tőle. Úgy gondolta, hogy a Lorina elejét és végét összevonja, így lettem Lina. De természetesen csak ő hív így, senki másnak nem hagyom .

- Szóval, épp Horvátországban vagyok, egyedül, mert a barátnőm, bocsánat, ex-barátnőm megcsalt. Úgyhogy fogtam magam és eljöttem egy hétre nyaralni - mondta, mire az én arcomon egy hatalmas vigyor terült szét.

- Manu, mi is itt vagyunk! Ez az első állomás! Chris most pont a stúdióban van, ott is lesz este 8-ig, találkozunk?

- Hát, nem tudom Christian örülne-e neki... - mondta óvatosan.

- Manu, a legjobb barátom vagy. Még szép hogy találkozunk, amúgy meg ha nem akarod akkor nem mondjuk el - mosolyogtam magam elé miközben a szekrényem felé indultam valami elfogadható öltözékért.

- Megtennéd? - kérdezte óvatosan Manu.

- Azt hogy nem mondom el Chrisnek? Persze. De csak miattad... Bár, ő se mondott el nekem elég fontos dolgokat - mondtam letört hangon a telefonba.

- Oké Linus, majd ezt megbeszéljük. Menjünk el palacsintázni, oké? A parton a sétányon van egy tök jó palacsintázó - mondta reménykedve a srác, de tudta, hogy a palacsinta szóval már sikereket ért el.

- Persze, akkor fél óra múlva... Hol is? - kérdeztem, mire ledarálta a címet. A telefont hanyagul az ágyra dobtam, a szekrényemből meg elővettem egy egyszerű fehér haspólót, csipkés résszel a vállánál és az alján, egy magasderekú, rövid farmert, és tornacsukát. Nem vittem túlzásba az egészet, hisz vártam hogy végre olyan ruhákban legyek, mint minden előtt. Amikor még viszonylag átlagos voltam.

Írtam egy rövid üzenetet Chrisnek, hogy ne aggódjon, csak kajálok egyet, estére itthon vagyok, majd kiléptem a lakókocsi ajtaján, és a tenger felé vettem az irányt. A nap már lassan teljesen lenyugodott, így megálltam a kavicsos partszakaszon, levettem a cipőmet, és kicsit beljebb sétáltam a vízbe. A hideg cseppek sokasága a lábamat és a bokámat csapkodta, és a hullámok következtében mindig egy kicsit hátralökött. Ránéztem a karórámra, ami még azt mutatta hogy van 20 percem odaérni. Lassan kisétáltam a vízből, és a móló peremén sétáltam tovább.

✳❇✳❇

Könnyen észrevettem Manut egy hatalmas étterem előtt, ami ki volt világítva fényfüzérekkel, hatalmas üveg ablakai magasra tornyosultak, Manu pedig a tenger felé fordulva ült egy kövön az étterem előtt, és engem várt. Amikor észrevett, feltápászkodott, én pedig mosolyogva rohantam oda a rég nem látott barátomhoz. Vigyorogva ugrottam a karjába, és sokáig el sem engedtem. Megfogta a kezem, és besétáltunk a palacsintázóba, miközben ő a csuklómnál fogva húzott maga után. Egy félreeső részen egy kis boxban foglaltunk helyet, egymás mellett. Halk zene szólt az egyik sarokból, és mindenhol fényfüzérek lógtak. Palacsinta és gofri illat lengte körbe a helyet, megfűszerezve egy kis olvasztott mogyorókrémmel.