Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

4. fejezet

Megint te?!

- Azt hiszem randira hívott holnapra.- jelentette ki.

- Úristen! Gratulálok!- nevettem el magam. - És cuki? Szexi? Jó vagy rossz fiú?- szemöldökömet húzogattam. Anabell totál elvörösödött engem meg mardosott a kíváncsiság.- Anaa! Mesélj már róla!- nyüsztettem. Végre beszédre nyitotta száját.

- Shawn Mendes a neve. Eszméletlen cuki! Emma... Azt hittem elolvadok előtte miközben beszélt. Arra tippelnék, hogy jó fiú, de közben olyan... aranyosan rossz is. Mikor megölelt éreztem a hasamban a pillangókat. - szinte ujjongott, de ő is ledöbbent egy picit. Neki szokása hamar szerelembe esni és ezt párszor szívta már meg. Ezt ő is nagyon jól tudja.

- Csak ne kapkodj el semmit, tudod...- mosolyodtam el.

- Nyugi Emma. Tanultam a hibáimból. Többször nem szeretném átélni. És most megeszem a sütim.- nevetett enyhén. Nem tűnt túl meggyőzőnek, de tudtam, hogy igazat mond.

Mivel mindketten hulla fáradtak voltunk, hamar végeztünk a sütikkel. Még egyszer gratuláltam Lucy-nak az eljegyzéshez és hazafurikáztunk. Az út csendben telt. Gondolom ő Shawn- on gondolkozott én meg Cameron-nal voltam elfoglalva. Idegesített, hogy túl valóságosnak tűnt minden...

- Pihend ki magad a holnapi randidra!- álltam meg előttük. Kikászálódott a kocsiból és mellém lépett.

- Aludj jól Emma!- azzal a szokásos két puszi, egy öleléssel elköszöntünk. Megvártam, hogy beérjen a házukba és hazamentem. Élvezettel dobtam le magassarkúimat és szépen csendben felsurrantam a szobámba. Ledőltem az ágyamra és a ma készített fotóimat kezdtem el válogatni.

A következő pillanatban csöngettek. Kora reggel volt, a szüleim szokás szerint már elmentek dolgozni. Magamra kaptam a köntösöm és kómásan ajtót nyitottam. Ami az ajtónk mögött volt letaglózott.

- Emma! Már hiányoztál!- mosolygott Cameron.

- Te hogy kerülsz ide? - lepődtem meg. Ez fura.. Nem értettem mi történik...

- Én mondjuk egy 'örülök, hogy látlak' csóknak jobban örültem volna.- nevetett. Annyira aranyos amikor nevet. Nem akartam vele bunkó lenni csak azért, mert nem értettem a helyzetet, ezért csalfán mosolyogva megcsókoltam. Finom a szája. Pont amilyen először volt.

- Gyere be, csinálok kávét!- hívtam be hozzánk.- Nyugi, senki sincs itthon.. Ketten vagyunk. - kacsintottam. Cameron megragadta a derekam és nekinyomott a falnak. Pupillái tágak voltak.

- Én két cukorral kérem. - suttogta. Kirázott a hideg ettől a hangjától.

- Mindjárt adom.- pusziltam a lehető leglassabban szájon. Kibújtam kezei közül és mentem kávét főzni. Cameron a nappalinkban, a kanapén foglalt helyet. Esküszöm olyan volt mintha ezer éve együtt lennénk. Teljesen nyugodt voltam a közelében. Csak úgy rám kellett néznie és elöntött nyugalom. Mintha ennek így kéne történnie. Találkoznunk kellett volna és egymásba szeretnünk. Megcsináltam az italokat és mellé ültem.

- Kis konyhatündér!- mosolyodott el és elvette az övét. Belekortyolt.

- Tudok kávét főzni. Nem nagy tehetség.- nevettem el magam. Miközben megittuk a kávékat, megbeszéltünk egy találkozót délutánra. Elmegyünk fagyizni a partra.

- Tudod.. Nagyon megkedveltelek. - nézett a szemembe. Szívem nagyot dobbant. Rettenetesen zavarba hozott és alig jutottam szóhoz. Egy olyan srác, mint ő... egy ilyennel, mint én? Túl szép, hogy igaz legyen. De ugyanakkor ott volt a rettegés. Féltem, hogy újra szerelmes leszek és újra becsapnak.