Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

42.fejezet

Nem véletlen balesetek...

Befeküdt mellém az ágyba és magához húzott. Erősen belemarkoltam, ahol a kezem érte a bőrét és keservesen sírtam.- Cssh- simogatta a hajam. Ez volt az utolsó emlékem az estéből. Álomba sírtam magam Cameron karjaiban. Csinos.

Aztán a következő... megváltoztatta az... életemet...

Gyengén pislogtam. Homályos világ, fehér terem, zsinórok fölöttem. Mi ez?? Mi történik körülöttem? Nem volt egyértelmű, de amennyit már láttam, egy kórteremnek tűnt. Hogy és mikor kerültem ide? Beszúrt a fejem, mire odakaptam a kezemet és egy egész hosszú összevarrt(?!) sebet tapogattam ki. Feljebb csúsztam az ágyon, mikor ajtónyitódást hallottam. A hang felé kaptam a fejem és egy pillanatra nem kapott szikrát az agyam. Anya állt ott. Vidáman beszélt kifelé, miközben ide-ide kacsintgatott. Nem fogtam fel, hogy mi történik.

- Pici lányom!- jött oda hozzám anya fülig érő szájjal.  Fejemet a kezei közé fogta és homlokon puszilt. Valóban éreztem az egészet. Megjelent apa is a háttérben és nem sokkal utána Ana is bejött az ajtón. Mi történik? - Hogy érzed magad?- kérdezte csillogó szemekkel.

- Én, én... megvagyok, de te...? És Cameron...?- kétségbeestem. Anya összeráncolta a szemöldökét és kissé kérdőn nézett rám. Ezek szerint most ő se értette mi folyik itt. Ilyen élethű álmom se volt még. Anabellre néztem és feltűnően lapos volt a hasa.- Shawn?- kérdeztem a másik lehetőséget is, csak most a barátnőmre néztem. Ugyanúgy ő is meglepődött arcot vágott.

- Kikről beszélsz Em?- kérdezte anya puha hangján. Kirázott a hideg, mert nagyon jól esett a közelsége. 

- Hát Cameronról! És...és Anabell, megszültél már? Mi folyik itt?- megjött a hangom, így gondoltam rákérdezek a legnagyobb kérdésemre. Anyának a feje kicsit kellemesebb formát váltott, majd leült a mellettem lévő székbe. Apa eddig odajött hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Örülök, hogy velünk vagy!- mosolygott, majd a lábamnál foglalt helyet. Anabell a falnak támaszkodott és csak nézett vidám szemeivel. 

- Emma, tudom, hogy nehéz felfogni, hogy most mi történik. Elég ritka dologban volt részed...- nevette el kicsit magát. A szívem ezerrel dobogott és nem mertem semmire se gondolni.- Alva jártál és felbuktál valamiben a lépcső tetején. Leestél és rendesen beütötted a fejed. Apáddal a puffanásra keltünk fel. Azonnal kirohantam a szobából és ekkor megláttalak a földön, eszméletlenül. A fejed vérzett és nem voltál magadnál. Azonnal hívtuk a mentőt és behoztak a kórházba. Össze kellett varrni a fejeden lévő sebet. Kómába estél 8 napra. Ne tudd meg miken mentünk keresztül így hárman. De felkeltél!- ölelt át.

Akaratomon kívül elkezdtem sírni. Tehát nincs Cameron, Shawn, Jackson, az a rengeteg szenvedés, az a millió érzés, terhesség, fénylények, utazások, halál, fájdalom? A többiek kérdezgették, hogy mi a baj, mi történt, fáj-e valami, de ekkor még nem bírtam válaszolni. Ezt majd, ha kiengednek elmesélem Ana-nak, de senki nem fog tudni róla. Csak ő és én... Elvesztettem a nem létező szerelmemet, testvéremet, de visszakaptam anyát és apát épen. 

- Mikor engednek ki innen?- szipogtam. Pont ekkor belépett a nővérke és elkezdett vizsgálgatni. 

-2 nap múlva, otthon-

Még mindig emésztgetem a tudatot. Anabellnek igyekeztem a lehető legpontosabban elmesélni a dolgokat, ami körülbelül fél napot vett igénybe. A torkomban lévő gombóc végigkísérte az eddigi napjaimat és a mesélést is, viszont a szüleim ölelésével nem bírok betelni. Anabell így azért megértette, hogy nekem ez rossz is, habár lehet én dramatizálom túl. De szerintem amin keresztülmentem a kómám álma alatt, az nem holmi álom, ez egy történet, ami megváltoztatta volna az életem. Fenekestől felforgatta az érzéseimet. Nagyon kettős érzést kelt bennem az egész.