Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

21. fejezet

Útvonal tervezés

- Szia apa- köszöntem. Apa felénk kapta a fejét, de lehervadt arcáról a mosoly.

Megijedtem apa reakciójától. Valami rosszat csináltam? Nem szeretné látni Jackson-t? Vagy esetleg valami történt köztük? Nem tudtam, hogy mi lehet vele addig, amíg meg nem szólalt.

- Jackson?- kérdezte enyhébb arckifejezéssel.- Hogy-hogy meglátogattál?- döbbent meg.

Jack-re néztem, aki rákvörös fejjel válaszolt. Nem hiszem, hogy zavarba jött volna, sokkal inkább dühös volt, de próbálta leplezni.

- Csak gondoltam megnézem, ki az igazi apám.- Igen, dühös.- Aki nem mellesleg ott hagyott minket, engem a picsába.- dünnyögte orra alá. Megszorítottam a kezét, hogy egy picit vegye észre magát és inkább nyugodjon le, mire rám nézett. Vett egy nagy levegőt és tekintetét újra az apánkra szegezte.- Ne haragudj. Csak nem értettem soha, hogy miért hagytál ott minket- nézett le a földre csalódottan. Annyira megsajnáltam, hisz' ő az, aki baromira nem tehet erről az egészről.

- Itt hagylak titeket, beszéljétek ezt meg!- nyögtem ki. Elengedtem Jack kezét és adtam apa arcára egy puszit. Mielőtt kiléptem volna az ajtón még megöleltem a bátyámat, aki jól magához szorított.- Minden rendben lesz- suttogtam és kimentem.
Leültem egy székre, keresztbe raktam a lábam és elővettem a telefonom. Most volt este 8 óra. Basszus, nem szeretnék innen egyedül hazamenni. Van vagy háromnegyed óra... és sötét lesz. És mi lenne, ha Jackson nálam aludna? Majd adok neki apa ruhái közül párat és alszik a vendégszobában. Nagyon remélem, hogy belemegy, úgyis későn érne haza. És amúgy is, nagyon szeretek vele lenni. Annyira hasonlítunk és nagyon megszerettem. Kikapcsoltam a telefonom, elraktam a zsebembe és fáradtan lehajtottam a fejemet. Elaludtam.

- Emma- szólított meg egy ismerős hang. Ez nem lehet... Nem...Hisz'...(itt felnéztem) és de. Cameron állt előttem teljes egészében. Annyira megörültem, hogy a székből a nyakába ugrottam. Erősen tartott és nevetett egyet, de elcsuklott a hangja közben.

- Te hogy kerülsz ide? Jézusom, már hiányoztál Cameron!- néztem mélyen könnyes szemeibe.

- Emma... csak álmodsz, ne éld bele magad! Mivel nem tudtunk normálisan elköszönni, eljöhettem, hogy teljesen elbúcsúzzunk...itt- simította meg az arcomat. Vagyis csak álmodok... Ez újra nem a valóság. De legalább itt van.

- Akkor gyorsan köszönjünk el, mert biztos vagyok benne, hogy nemsokára felkelek!- pusziltam szájon.

- Jó- lehelte. Mély levegőt vett, majd gyönyörű mogyoróbarna szemeivel mélyen az enyémekbe nézett.- Nemsoká' találkozunk és ezen törd az agyad. Ez legyen előtted, ne az, hogy nem látjuk egymást többször itt! Szeretlek, Emma White- fogta két hatalmas keze közé az arcom. Most én rajtam volt a sor.

- Egykor megígértem, hogy megtalállak mindenáron... és ezt be is tartom. Nem állíthat meg senki vagy semmi, mert látnom kell Téged. Nemsoká' látni fogjuk egymást és az életben is megcsókolhatlak, átölelhetlek. Szeretlek Cameron Alexander Dallas. Tisztán és őszintén. Úgy, mint még soha senkit- fejeztem be egy könnycsepp kíséretében. Megcsókolt. Érzésekkel teli nyelvtánc volt. Fájdalom. Vágy. Őszinteség. Szerelem.

- Emma, hahó!- lökdösött óvatosan valaki. Lassacskán kinyitottam a szemem és elém tárult Jack aggódó tekintete.

- Minden oké?- kérdezte elém guggolva. Arcomat fürkészte.

- Igen- feleltem, de szomorúan a nyakába borultam. Hát ennyi lenne. Nem számítottam arra, hogy eljön és elköszön rendesen, de elmondhatatlanul örültem neki. Végre egyszer normálisan elváltunk és egy befejezett mondandóval ébredtem. Szerintem találkozásunk óta először. De ami késik, nem múlik.