Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

35. fejezet

És ha elveszítettem?!

Ezt nem hiszem el. Pár órája nem láttuk egymást és máris veszekszünk. Mi lesz egy hét múlva majd??

- Na jó... Ne haragudj Emma, hogy ennyire kiborultam, de nagyon rosszat álmodtam és beijedtem, hogy igaz-e... És megértem, hogy anyukád fontosabb volt- mondta Cameron nyugodtan. Mi ez a hirtelen hangnem váltás?- Nagyon Szeretlek és ez azzal is jár, hogy féltelek- fejezte be.

- Én is Szeretlek Cameron és ne haragudj te se...- sóhajtottam. Semmi gond... Nincs vita köztünk, hála az égnek. Túlságosan is szeretjük egymást ahhoz, hogy ilyen dolgokon összevesszünk.

- Amúgy jó volt az út?- kérdezte gyorsan, hogy terelje a témát.

- Elment...- leheltem.

- Figyelj, ha amiatt van rossz kedved, hogy felkaptam a vizet, kérlek ne haragudj!- mondta. Nincs vele bajom, csak már úgy hiányzik, hogy belehalok.

- Nincs rossz kedvem és nem is haragszok Rád. Pusztán csak hiányzol- válaszoltam. Miután elmondtam az okomat, csend honolt. Jó ideig nem szólalt meg. Már kezdtem azt hinni, hogy letette, mikor végre megszólalt.

- Te is borzasztóan hiányzol, és fogsz is. És hogy őszinte legyek, nagyon félek attól, hogy elveszítelek. Nem bírnám ki. Emma, azt érzem, hogy kötődök hozzád- fogalmazta meg az érzéseit, de akár magamat hallottam volna.

- Ugyanez.

- Emma, fejezd be a vacsorád és vidd el sétálni Elliot-ot!- mondta apa az ajtónak támaszkodva. Nem szóltam semmit, csak aprókat bólintottam.

- Cameron, most mennem kell. Befejezem a vacsimat és megsétáltatom Elliot-ot. Tudod, hogy nagyon Szeretlek- mondtam, hogy biztosan emlékezzen rá.

- Én is Szeretlek- hallottam, hogy elmosolyodott. Nagy levegőt vett és letette. Még pár másodpercig néztem a telefonom képernyőjét, majd visszaültem az asztalhoz és befejeztem a félben hagyott vacsorámat.

A többiek már le is tusoltak, mikor én útnak indultam Elliot-tal. Furcsa ötlettől vezérelve az erdő felé vettem az irányt. Bementünk a sűrűjébe, egészen a vízesésig, és ott le is ültem egy kidőlt fára. A szemem jól hozzászokott a sötéthez, nem is féltem, mert Elliot velem volt, de folyamatosan rázott a hideg a hűvös fuvallatoktól. Hallottam, ahogy a szél beszél és minden lehelete alig érezhetően csípte a testem összes fedetlen részét. Elliot engedelmesem odakuporodott a lábamhoz és lehajtotta a fejét mellső lábaira. Ketten ültünk a síri csendben. Vagyis nem is volt annyira nagy csend. A tücskök beszélgettek, a szél fújt, és a távolban elhaladó autókat is lehetett hallani.

Cameron-on gondolkoztam. Pontosabban azon, hogy mi van akkor, ha elvesztettem. Hogyha talán soha többet nem látjuk egymást, mert közbejön valami. Vagy belép az életébe egy új lány, aki többet nyújt majd, mint én. Erre nem vagyok felkészülve. Ekkor megcsörrent a telefonom. Cameron-ra számítottam, de csalódva láttam, hogy Jeremy hívott. Viszont felkeltette az érdeklődésemet, hogy ilyen későn keres, ezért felvettem.

- Szia- köszöntem a telefonba.

- Szia Emma, van két perced?- kérdezte rögtön. Egyre kíváncsibb vagyok.

- Persze, mit szeretnél?

- Csak annyit szerettem volna elmondani, hogy nagyon röstellem azokat, amiket csináltam és mondtam. Csak tudod, én azóta szeretlek, hogy először lefeküdtünk. Azóta nem szerettem más lányt, mert úgy érzem, hogy kötődök hozzád- mondta. De fura, egy nap alatt két fiú szánta nekem ezt a kijelentést. Kötődnek hozzám...- Ha mással voltam, sose éreztem azt, mint veled. Annyira egyedi vagy és annyira utánozhatatlan.