Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

32. fejezet

Dilemma...

Muszáj apával beszélnem erről. Ez nagyon nagy dolog. Mikor megtaláltam apa számát felvillant a telefonom. Jól látom vagy csak káprázik a szemem? Nagyot pislantottam, de a kép maradt. Anya hívott.

Most eléggé megijedtem. Kicsit átgondoltam a sztorit egy másodperc alatt. Azt találtam ki, hogy valaki megtalálta anya telefonját a baleset helyszínén. Egész testem ellazult a rémülettől, mikor elhúztam a zöld telefon jelet jobbra.

- Haló?- szóltam bele remegő hangon. Cameron előttem ülve, ideges tekintettel figyelt és a kezemet markolászta.

- Szia Kincsem- köszönt egy ugyanolyan bársonyos, vékony hang, mint az anyáé. A szívem vadul kalapált odabenn és szerintem már csak Cameron kézszorítása tartott a Földön.

- Ki...ki beszél?- dadogtam.

- Én?! Az anyukád!- ahogy kimondta ezt a három szót, majdnem elájultam. Tudtam, hogy elsápadok és mellé nem érzem a testem egyik részét sem. Ez hogyan lehetséges? És mi van, ha átverés?... Mondjuk halál fia, aki ilyennel viccelődik velem.- Figyelj, tudom, hogy ez most nagyon ijesztő lehet, de... visszajöttem- mondta. A szívem majd' megállt. Meg se szólaltam, egyszerűen nem bírtam. De egyébként is, mit tudtam volna mondani? Semmit. Azt se tudom, hogy ez most igaz vagy átverés. Habár elég csúnya lenne...- Kérlek mondj valamit Kicsim- kért. A hangjától kirázott a hideg, annyira hasonlított anyáéra. Vagy inkább... az övé volt.

- Nem tudok. Ez most... igaz?- kezdtem el sírni. A vonal másik felén beszélő nő(anya) is zokogni kezdett.

- Teljesen. Kicsim, itthon vagyok! Most nyitottam be a házunkba- narrálta a tetteit. Ekkor egy férfi üvöltésre lettem figyelmes a telefonból.- Most leteszem, majd hívd fel apádat, ha nem hiszed el. Szeretlek- tette le, meg se várva, hogy válaszoljak. Döbbenten magam elé meredve sírtam.

- Emma! Mi baj van? Mi lett?- húzott magához Cameron. Nem szóltam vissza, csak keservesen zokogtam. Nem tudtam mit higgyek.- Kicsim, kérlek mondd el mi baj van!- simogatta az arcomat kétségbe esve.

- De... de... én... fogalmam sincs mi történik- dadogtam- Anya. Anya hívott és elvileg...visszatért- néztem rá elsápadva.

- Úristen... Ezek szerint nem halt meg?- kérdezte lelkesen. Lehet amúgy, hogy nekem is így kéne reagálnom, de valamiért nem ment. Éreztem, hogy ez nem olyan szép, mint amilyennek tűnhet. És ezek a megérzések általában igazak, sajnos.

- Én ezt nem kiabálnám el- még mindig magam elé meredtem és szaporán szedtem a levegőt. Cameron most már az ölébe húzott és nyugtatgatott. Igen, erre volt szükségem.

- Cssh... Emma, minden rendbe jön. Ha nem, akkor én segítek. Szeretlek te lány, nagyon... és nem bírom nézni, hogy sírsz. Szóval légyszi hagyd abba a sírást, mert mindjárt csatlakozok én is!- hadarta el. Elmosolyodva megcsókoltam. Mikor ránéztem már egy kicsit bekönnyezett.

- Jaj, Picim- simítottam végig az arcán.- Abbahagytam, nem sírok már. Holnap felhívom apát és megbeszéljük. Aludjunk, oké?- hadartam én is. Megcsókolt és ledöntött az ágyra.- Vagy tőlem ezt is csinálhatjuk- nevettem, majd lehúztam a pólóját...

Megfürödve, fáradtan fekszek az ágyban és képtelen vagyok elaludni. Cameron már régóta itt szuszog a fülemnél, ami megnyugtató érzés, de így se tudok elaludni. Anyán kattog az agyam. Ha visszajött tényleg, akkor hogyan? És miért? De most komolyan... HOGYAN?? Szóval ez volt Augusztus 8.
Cameron csámcsogott egy kicsit, átkarolta a derekamat, majd tovább szuszogott. Na jó, ez így nagyon kényelmes. Jó éjszakát...