Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

6. fejezet

A kép.

- CSAK KÉRLEK MENJ EL!- kiáltottam kétségbeesetten. Én is meglepődtem, milyen ideges voltam. Cameron elém guggolt így az arcunk majdnem egy vonalban volt.

- Nem, amíg nem mondod el mi bajod van!- jelentette ki.

- Az a bajom Cameron.... hogy te rohadtul csak egy kitalált személy vagy és én kezdek beléd szeretni. Tudom, hogy most is csak álmodom ezt az egészet... Be is fogom bizonyítani magamnak. - idegesen a telefonomért nyúltam és gyors csináltam egy képet magunkról.

- Mit művelsz?- kérdezte idegesen.

- Amint felkelek és megnézem a képeimet, nem lesz ott a mostani és fény derül az igazságra. Nem létezel és a köztünk kialakuló kapcsolatnak nem szabadna megtörténnie. - sírva felálltam és az ajtó felé mutattam.- Kérlek hagyd el a házam!- néztem szemébe. Kihúzta magát és ő is mélyen a szemeimbe nézett.

- Nem hagylak el csak azért, mert most dühös vagy rám. Nem akartam rosszat. Hidd el, egykor még meg fogod köszönni, hogy mi itt találkoztunk. Mert minden okkal történik. Ezt jegyezd meg Emma! - arcomat kezei közé vette és várta, hogy mit reagálok. Két hüvelykujjával letörölte könnyeimet. Igazából hiába, mert újabb könnycseppek zúdultak le arcomon. - Most, hogy elmondhattam amit szerettem volna... Szeretnéd, hogy elmenjek?- kérdezte lágyan. Kirázott a hideg. Cameron, ne csináld ezt kérlek...

- Kérlek... Nem azt mondom, hogy soha többet nem szeretnélek látni... De kérlek menj most el.- néztem le szomorúan. Nem engedhetem, hogy még jobban beleszeressek. Azzal aláírnám a bolond papíromat.

- Rendben van. - sóhajtott elkeseredetten, de mégis erős maradt. Láttam rajta. Homlokon puszilt és akkor ott minden megváltozott. Életemben először a hasamban a pillangók majd' kiröpültek. Persze éreztem már őket, de ennyire még soha. És ezt kell megállítanom. Cameron lassan engedett el és az ajtóhoz sétált, ahol egy picit megtorpant. Minden mozdulatát figyeltem és nem igazodtam el rajta. Nem sejtettem mit fog csinálni. Ekkor hirtelen visszafordult, elém rohant és megcsókolt. Tudtam, hogy nem szabad engednem, de visszacsókoltam. Csak muszáj volt. Nem tartott sokáig, de az eddigi legjobb csókunk volt.

- Én is Szeretlek.- suttogta és otthagyott. Az ajtó kattant utána. Sírva a térdemre estem. A szerelem fáj. A szerelem elkábít. Sajnos nem tudod kiválasztani, hogy kihez fogsz ilyen tisztán kötődni... Ez csak úgy jön. Hirtelen az ébresztőmre keltem fel. Igen...az életben is sírtam. Felmentem és letusoltam. Majdnem teljesen hideg vizet engedtem testemre. Miután megtörölköztem kikerestem egy lenge nyári ruhát. Fehér volt és teljesen csipkemintás. Magamra kaptam. Hajamat egy lófarokba fogtam és lebaktattam a lépcsőn. Felvettem a szandálom és elhagytam a házat.

Egyenesen a parkba sétáltam. Magányosnak éreztem magam a folyamatosan csókolózó párok mellett. Nagyon is magányosnak. Leültem a partra és csak néztem ki a fejemből. Azon gondolkoztam, hogy hogy fogom megoldani ezt. Beírom Google-be, hogy hogyan szeressek ki a srácból, akit álmomban ismertem meg, de nem is létezik? Biztos hasznos tanácsokat találnék. Vagy menjek el pszichológushoz? Ki van zárva! És ha a szüleim diliházba küldenek emiatt?? Mi van, ha tényleg meghülyültem?! Gondolatmenetemet egy férfi hang szakította meg. Nagyon ismerősen csengett.

- Emma?- kérdezte. Hátrafordultam. Jeremy volt az... az egyik volt osztálytársam.

- Jeremy?- álltam fel.
Megörült.

- Ezer éve nem láttalak, te lány!- tárta ki karjait. Kezei közé ugrottam és szorosan magához húzott. Az igazság az, hogy Jeremy és én jártunk két hónapig. Ő volt az egyik legjobb barátom és mindketten vonzódtunk egymáshoz. Megpróbáltuk, de sajnos az nem ment nekünk. Viszont vele vesztettem el a szüzességem és ő is velem az övét, ezért mindig ragaszkodni fogunk egymáshoz. Az a jó,hogy nem tört meg a kapcsolatunk. - Mi újság csajszi? Hogy-hogy így egyedül itt?- nézett rám kérdően.