Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

33. fejezet

Búcsú időszak...

- Mondjad gyorsan- mosolyodott el és beljebb jött hozzám. Összeszedtem magam.

- Haza kell mennem- jelentettem ki.

- Éreztem- könnyezett be- Annyira éreztem- karjai közé húzott.

Hosszú percekig csak öleltük egymást, kizárva ezzel a külvilágot. Szeretem Őt. Annyira, hogy az már fáj, és most ezzel egy problémát okozok a friss kapcsolatunknak. Meg kell oldanunk a távolságot, mert mindketten tudjuk, hogy a távkapcsolat hosszútávon nem működik. Legalábbis nem szeretnénk kockáztatni. Annyira sajnálom, hogy így alakult. Megszakad a szívem, hogy itt kell hagynom, de ezt most muszáj. Anyáról van szó.

| C A M E R O N • S Z E M S Z Ö G E |

Elmegy. Most kaptam meg, és már el is vesztem. Nem... ez... szúr a szívem, gombóc van a torkomban és reszketek. Annyira fáj, hogy most el kell mennie. Meg kell majd oldanunk a távolságot és ha csak erre gondolok, görcsbe rándul a gyomrom.

Csak öleltem, öleltem, és nem akartam elengedni. Soha. De sajnos nemsoká muszáj lesz, és fene tudja, hogy mikor látom újra.

- Srácok...- szólalt meg mellőlünk Shawn. Emma elhúzódott tőlem és megtörölte az arcát, amit könnyei eláztattak. Átkarolva a derekát magamhoz húztam, és megpusziltam felőlem lévő halántékát. Sűrűn pislogva tekintett rám, és próbáltam egy mosollyal megynugtatni... már amennyire tudom a körülményekhez képest.

- Hogy van?- szipogott Emma.

- Jól van, semmi baja- lehelte nyugodtan Shawn, majd folytatta.- A baba...- kezdte, de közbeszólt a barátnőm.

- Jaj, ne... tudtam. Annyira sajnálom, majd később összejön. Én mellettetek leszek, ígérem- dramatizált. Láttam Shawn arcán, hogy minden oké, és Emma túlreagálja, ezért elmosolyodtam. Barátnőm meglepődve nézett rám, de nem szóltam semmit, inkább Shawn-ra hagytam a dolgot.

- Szóval...Mrs. Szappanopera...- kezdte, amin elnevettem magam, de kicsit magamhoz húztam a lányt, hogy érezze; minden oké.- A baba tökéletesen van és Anabell is rendbe fog jönni hamar. A jobb kisujja megzúzódott és egy kisebb agyraszkódása volt.

Megynugodva fújtuk ki a levegőt mindketten. Shawn is nyugodtnak tűnt.

- Köszi, hogy elmondtad- mosolyodott el Emma halványan.

- Öhm...alap- nevette el magát Shawn.- Na, bemegyek hozzá, támogatom egy kicsit. Én szerintem bent alszok a kórházban, velük- mondta a padlót tanulmányozva. Most belegondoltam abba, hogy ha Emma esne el, és én járnék így, akkor milyen rosszul lennék. Fel s alá járkálnék, hogy valamennyire teljen az idő. Vele lennék végig és este, amikor senki se látná, lehet még sírnék is, hogy miért nem velem történik ilyesmi. Pláne, ha terhes... Ehhez képest Shawn egész nyugott.

-Oké, akkor mi hazamehetünk?- kérdezte Emma, mire Shawn aprókat bólintott. Megölelték egymást, én meg kezet ráztam vele egy 'minden oké lesz' kijelentés kíséretében, majd elhagytuk a nyomasztó épületet. Az egész utat kínos csend kísérte, amit egyikőnk se tudott megtörni. Egyszer- kétszer Ő is- én is beszédre nyitottuk a szánkat, de belegondolva a mondanivalóba ráhagytuk. Mikor leállítottam a kocsi motorját komoran meredtünk magunk elé.

- Mi lesz most velünk?- kérdezte letörten. Hangja enyhén elcsuklott, és valahogy éreztem, hogy a sírás határán van. Ahogy én is.

- Én kitartok melletted- gondolkoztam.- Emma, meg fogjuk oldani. Meg. Meg, mert most lettél az enyém és nem bírlak elveszteni. Nem, nem és nem- kaptam fel a vizet. Nem szeretném elveszteni Őt. Az első igazi Szerelmemet. Egyébként ennyi kellett neki, mert rögtön elsírta magát.