Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

41. fejezet

Szürrealista fájdalmak.

Már javában sétáltunk, mikor apa hívott...

Igen ám, de még ha apa is lett volna a vonal másik felén...

- Jó... jó napot kívánok!- szólt erőtlenül egy idős hölgyike hang. Hallottam, ahogy hörögve lélegzik. Körülbelül a 70es éveiben járhat.

- Csókolom, kivel beszélek?- kérdeztem illedelmesen. A szívem zakatolt és nem tudtam mire gondolni.

Itt még legalábbis semmire.

- Amy... Amy Hale vagyok. Maga Emma?- kérdezte. Ahogy kiejtette a nevem végigfutott a hátamon a szőr. Tudja a nevem. Valami 'Én lennék'- et dünnyögtem... Kétszer, ugyanis elsőre nem értette. - Megtaláltam ezt a telefont a földön és...- itt köhintett egyet- és felhívtam az első számot, vagyis magácskát, hogy szóljak- de édes. Apa elejtette a telefonját... előfordul, hazaviszem neki.

- Jaj, de aranyos, köszönöm! De hol találom magát?- mosolyodtam el. 

- Én itt vagyok a helyi kórháznál- mondta, mintha értelemszerű lenne a ,,helyi" szó fogalma. Egy picit fogytán volt a türelmem és kezdett megijeszteni a kórház közelsége a témában. de, azért igyekeztem szépen, szolidan megkérdezni a dolgokat.

- Melyik város kórházánál?- kérdeztem olyan higgadtan, amennyire csak tudtam és reménykedtem, hogy Philadelphia kórházáról van szó. Legnagyobb örömömre arról volt.- Azonnal ott vagyok, várjon meg a főbejáratnál! Sietek!- és kinyomtam köszönés nélkül. 

A fejemben profi GPS értékű útvonal tervezéseket folytattam másodpercek alatt, miközben a többiek idegesen néztek. Szinte nem vettek levegőt, nem értették, hogy mi volt ez az egész. Egy szusszanatnyi idő alatt elmondtam nagy vonalakban és már indultam is az általam vélt leggyorsabb úton. Egy viszonylag rövid utca és egy kávézó választott el a céltól. Kapkodtam a lábaimat, olyannyira, hogy a többiek alig bírták tartani a tempómat. Pedig sokkal rövidebb lábaim vannak, mint nekik. Odaértem és gyorsan megkerestem a keresett nénikét. A főbejáratnál ült vagy legalább három. De jó, gondoltam. 

- Várjatok meg itt, akármi történik!- kiáltottam hátra Cameron-éknak és odafutottam. Meglepően hasonlítottak egymásra. 

- Jó napot kívánok!- néztek mindannyiukra külön-külön- Amy Hale-t keresem- mosolyodtam el. Az egyikőjük nehézkesen felállt és felém battyogott. Én is közelítettem felé, hogy kevesebbet keljen sétálnia, majd a kezembe nyomta apa telefonját. 

- Köszönöm szépen, hogy szólt! Hogyan hálálhatnám meg?- kérdeztem illedelmesen. A néni láthatóan elgondolkozott, majd végignézett rajtam. Egy apró mosoly jelent meg az arcán.

- Nem kell meghálálni, semmiség- itt vett egy nehézkes levegőt. Fehér, virágmintás pólója tökéletesen követte mellkasának mozgását.- De mondja csak meg kedves, ismerjük mi egymást?- kérdezte kedvesen. Elgondolkoztam, mert most hogy így mondta, nekem is ismerős volt valahonnan. Sajnos az istenért nem jutott volna eszembe, hogy hol láthattuk egymást, így nemmel válaszoltam. Elhúzta a száját és csakúgy tovább sétált. Otthagyott a gondolataimmal. Biztos sietett, mert etetnie kell a háziállatait... Vagy várják otthon az unokái. Annyira ismerős volt az arca. Ha nem is az egész néni, de az arca vonásai nagyon. Ekkor beugrott a fájó igazság, apa! Mit keresett a kórházban?? Baj van? Berohantam és megkérdeztem a pult mögötti nővért, hogy járt-e itt, mire legnagyobb meglepetésemre igennel válaszolt. 

- És szabad megkérdeznem, hogy mit szeretett volna?- érdeklődtem finoman. A nővér csak annyit mondott, hogy kivizsgálásra jött. A többi kérdésemet nemes egyszerűséggel ignorálta. Ezzel ki lettem segítve. Megköszöntem és kisétáltam. Milyen kivizsgálásra jöhetett? Komoly? Mi baja lehet? Mi lett a telefonjával? Soha nem hagyta el... Összetörve baktattam vissza a többiekhez. Nem bírtam megszólalni. Anabell látta rajtam, így mikor a fiúk faggatni kezdtek simán csendre parancsolta őket. amiért nagyon hálás voltam. Cameron magához szorított, miközben sétáltunk. Csendben gondolkoztam és megpróbáltam többször is beszélni, de nem ment még. Valami nincs rendben, érzem. Ha elveszítem őt is, azt nem élem túl. Még csak most hagyott el anya... és menne utána apa is? Hát ezt érdemlem? Jó, nem voltam valami mintagyerek, de szerettem és tiszteltem őket. Ekkor vettem észre, hogy folyt a könnyem. Gyors szippantottam párat és megtöröltem az orcám. El kell sétálnom apához, biztos kétségbe van esve már, hogy hol lehet a telefonja.