Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

18. fejezet

A második megoldás

Kezdtem megnyugodni, mikor tányérzörgést hallottam lentről. Ijedten ültem fel és kerestem meg Elliot-ot, hátha ő volt. Pechemre a kutyám bőszen aludt a lábamnál...

Félve keltem fel az ágyamból és kiléptem a szobám ajtaján. Még a lépcső tetején gondolkoztam, hogy lemenjek-e vagy ne, de muszáj megnéznem, hogy ki van itt... vagy kérdezhetném már azt is, hogy mi van lent. A szívem ezerrel járt és nem tudtam mit higgyek. Halkan és baromi óvatosan lépkedtem lefele. Lent, a lépcső alján újra megálltam, hátha meggondolom magam, de újra győzött Emma bátor énje... Hála az égnek. A kezembe kaptam valamit, amit találtam és erősnek tűnt, nem figyeltem, hogy mi volt.

A konyha elé lépkedtem és egy óriási kő esett le a szívemről. Cameron öntött magának egy pohár vizet és a pultnak támaszkodva itta azt. Mikor rám nézett belenevetett az üvegpohárba. Elemelte a szájától és köhintett egyet. Ha Ő itt van...mikor aludtam el?

- Egy esernyő? Jobbra nem tellett?- nevetett még mindig. Na jó, ez tényleg vicces volt... Egy esernyővel mentem volna neki a betörőnek.

- Felnyársallak vele, úgy vigyázz!- próbáltam kontrázni. Bejött, mert még jobban nevetett. A falnak támasztottam a nyársat és odarohantam Cameron karjai közé. Erősen szorítottam magamhoz, közben szívtam be férfias illatát. Egy picit elpityeredtem, mert már régóta szükségem volt Rá.

- Mi van veled Picur?- simogatta a hajam.- Minden oké?- tolt el egy picit magától és letörölte az arcomon lefolyó könnycseppeket.

- Csak- itt szippantottam egy kicsit- nagyon hiányoztál. Eszméletlenül szükségem volt Rád. Jaj, istenkém.- vontam karjaim közé újra.

- Jól van, Emma... Semmi gond nincs, itt vagyok Kincsem- felkapott a kezeibe és a nappaliban az ölébe ültetett.

- Hogy vagy?- tereltem a témát.- Várod már, hogy találkozzunk?- mosolyodtam el.

- Nem vagyok jól, mert ez még mindig csak álom és hogy várom-e?- itt lovaglópózba fordított magán és megcsókolt.- Nem...nem várom- mosolyodott el kajánul.

- Akkor jó, én se- válaszoltam és újra csókba forrtunk. Nyelveink vidám táncot jártak és apró levegővételek szakítgatták meg a csókunkat. Hajába túrtam és enyhén meg-meg húzogattam barna tincseit, mire nyögdécselésekkel válaszolt. Éreztem keményedő büszkeségét, ezért lassan leálltam. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy ne álomban történjen meg. Habár mi tagadás már nagyon kívánom Őt.

- Francba az "álomszabályoddal"- mutogatta az idézőjelet fájdalmasan nyögve. Elnevettem magam és leszálltam róla. Melléhuppantam a kanapén és a vállára hajtottam a fejem. A légzésünk lassan helyreállt. Nyugodt csend honolt a szobában, amit a kérdésem tört meg.

- Cameron te tudsz valamit Augusztus 8-ról?- kérdeztem halkan. Éreztem, hogy megrázta a fejét.

- Nem rémlik semmi- jelentette ki. Na ne. Ha Ő nem tud róla semmit, akkor lehet, hogy nem is akkor fogunk találkozni? Vaaagy lehet, hogy azért nem tud Ő se semmit, hogy nehogy elmondja. Vagy, hogy ne legyenek következményei.- Miért?

- Ja, semmi. Csak kérdeztem- rántottam meg a vállam. Tudta, hogy ne firtassa, így nem kérdezett vissza és újra csendben ültünk egymásnak dőlve. Lecsuktam a szemeimet, de elaludni nem bírtam ugye, mert épp alszok.

Csak mellette érzem ezt a megnyugtató érzést. Vele tudok kikapcsolódni és elfelejteni a bajaimat. Ő az, aki a biztonságot jelenti nekem, ha csak álom is az egész...még.

- Már csak egyszer találkozunk itt, ugye tudod?- szólalt meg. Kinyitottam a szemem és egész testemmel felé fordultam.
Megcsókoltam és válaszoltam.