Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

15. fejezet

Így azért jobb...

Apa elterülve a padlón, mellette több gyógyszeres doboz és pár szem gyógyszer. Nem fogtam fel, hogy mi történik. 

Lehajoltam, hogy megnézzem van-e pulzusa. Még volt és ekkor egy kis remény foszlányt kaptam. Gombóc keletkezett a torkomban és a szobámba rohantam a telefonomért. Azonnal tárcsáztam a mentőket, akik miután elhadartam az adataimat azt mondták, hogy 5 perc múlva itt vannak. Apát felültettem és a kádnak döntöttem a hátát, hogy úgy maradjon. Idegesen járkáltam az emeleten, mikor eszembe jutott a levele. A búcsúlevele... Pont felvettem az ágyamról, mikor meghallottam előttünk megállni egy autót, és leállította a szirénáját is...vagyis gondoltam, hogy itt vannak. A mellemen lévő ingzsebembe raktam a levelet és repültem ajtót nyitni. 3 férfi jött be egy felemelhető hordággyal, mire mutogattam, hogy az emeletre, az emeletre! Innentől minden olyan zavaros volt. Nem értettem semmihez, amit csináltak, de nagyon biztosak voltak benne és ez megnyugtatott egy kicsit.
Apát kivitték a mentőautóba és én beültem mellé. Újra szirénzva szeltük Philadelphia utcáit, egyenesen a kórházba. Végig apukám kezét szorítottam és mondogattam, hogy Minden rendben lesz! Túl leszünk ezen együtt! Meg fogod csinálni!

Apát bevitték egy terembe én meg kint vártam egy kényelmetlen széken. Számat rágtam belülről idegességemben. Nem tudom miért, de muszájnak éreztem szólni Mendes-nek. Tökre megkedveltem és jelenleg nincs senki másom, aki elviselne... vagy élne... Írtam neki egy üzenetet.

Én: Szia, képzeld apa súlyosan túladagolta magát és most bent vagyunk a kórházban. Még semmit nem tudok róla és nagyon félek...:(

Shawn: Micsoda?? Azonnal ott vagyok!! Hol vagy pontosan?

Én: B2, de nem muszáj bejönnöd, megvagyok...

Shawn: De-de. Sietek!

Igazából jól esett, hogy bejön. Úgy is szétizgulom magam és én az ilyeneken nem bírok túljutni egyedül...sajnos. Ezért nem tudom mi  lenne velem apa nélkül. Nem maradna senkim... A legjobb barátnőmet is most vesztettem el. Ekkor eszembe jutott a levél. Elővettem és kibontottam.

Kicsi Emma,

Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked és te is tudod, hogy nekem is rettentően rossz. Azért teszem azt amit teszek, mert nem bírok anyád halott képével a fejemben élni. Beleégett a kép a tudatomba és ez kegyetlen. Ne haragudj rám kislányom. Viszont van valami, amit muszáj tudnod...
Még anyád előtt volt egy komolyabb barátnőm, Lisa. Azért szakítottunk, mert terhes lett. Terhes lett és én túl korainak találtam, ezért eljöttem és egy évre rá találkoztam anyáddal. 3 évre rá születtél te. Tudom, hogy csúnya húzás volt, de akkor voltam 20 éves, Lisa 23... Élni akartam még. Na mindegy... Született egy fia, Jackson. Ő most 23 éves és Washington-ban él Lisa-val. Keresd fel őket, legalábbis Jackson-t. Örülnék, ha egy picit összebarátkoznátok, hogy ne legyél egyedül.

Nagyon Szeretlek Kicsim és kívánom, hogy legyen boldog, teljes életed!

                                        Sok puszi, Apa

Elsírtam magam az utolsó mondatán. A vállam rázkódott. Bután néztem ki a kórházban, a váróhelyiségben, ahogy sírok, mint egy 5 éves... és csak arra tudtam gondolni, hogy van egy féltesóm. Egy bátyám, Jackson. Ezt eddig miért nem mondták soha? Meg fogom keresni...őt is...

- Na mi újság?- zakkantott ki gondolatmenetemből Mendes lihegve. Elé álltam és a nyakába ugrottam. Szorosan tartottam pár percig, és mindeközben erősen rázkódott a vállam a sírástól. Mendes simogatta a hátam és csitítgatott. Végre ki tudtam nyögni a bajomat és leültünk.