Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

9. fejezet

Egy kis kitérő...

És most akkor megkeresed?- kérdezte érdeklődve. Már vártam, hogy megkérdezze.

- Megkeressük- jelentettem ki.

- És mégis hogy akarsz nekikezdeni?- néz rám értetlenül. Igazából megértem... A legjobb barátnője most jelentette be, hogy meg akarja keresni a fiút, akivel álmodott napokon keresztül és belerángatja őt is. Ráadásul azt se tudja, hogy hol lehet a srác. Érthető, hogy meglepődött.

- Először álmodnom kell vele és megkérdeznem dolgokat amik a hollétére utalnak. Azt nem mondhatja el, hogy hol lakik, de gondolom mondhat a helyről dolgokat vagy legalábbis a környékéről. Ez majd kiderül. Addig egyáltalán nem tudok mondani semmi konkrétumot. Lehet, hogy még utána se, de megteszek minden tőlem telhetőt esküszöm- magyaráztam el a tervem.

- Ugye tudod, hogy ez oltári nagy hülyeség lesz. Ha véletlen nem találjuk meg, akkor nagyon rosszul fog esni neked, nem gondolod?- nagyot sóhajt, de szerintem kezd belemenni a tervbe.

- Tudom. Rossz lenne, de én inkább arra gondolok, hogy megtalálhatom Őt. Amikor álmomban megölel, olyat érzek mint még soha senkinél. És elvileg nem véletlenül álmodok vele. Legalábbis Ő ezt mondta. Muszáj megkeresnem- jelentem ki letörten. Kis ideig engem nézett, majd megadva magát lehajtotta a fejét.

- Legyen. De csakis miattad!- fordul felém mosolyogva.

- Kösziiiii- ugrok a nyakába. - Ez lesz életünk legjobb nyara!- nézek rá ördögien. Elképzeltem, hogy beülünk a kocsiba. Telepakolva az autó a cuccainkkal. Hátul ül a kiskutyám és beutazzuk a lehetséges helyeket. Egy igazi road trip. Aztán megtaláljuk Cameron-t és minden happy. Még a hideg is kirázott.

Ekkor a kutya felugrott az ölembe. Azonnal elkezdtem simogatni. Egyszerűen annyira imádom a kutyák jellemét, azt az óriási szeretetet. Nekik te vagy a legfontosabb és csak annyit kell tenned, hogy törődsz velük.

- És mi a neve?- kérdezi tőlem Ana. - Kan, ha jól látom.- tanulmányozza a törpét.

- Elliot- jelentem ki. Nem is gondolkoztam a nevén, de valamiért ez most így beugrott és jól is hangzik.

- Ez tetszik. Elliot.- simítja meg barátnőm a Elliot fejét. - Szüleid mit szóltak hozzá?- kérdezi.

- Basszus... nekik még el se mondtam- kapok a fejemhez.- Azonnal felhívom anyát.

Előkaptam a telefonom és megkerestem anya számát, majd felhívtam. Tudom, hogy most sokba kerül az, ha felveszi, de ezt tudniuk kell mielőtt hazaérnek. Háromszor kicsöngött és felvette.

- Szia Emma- szól bele anya a selymes, nyugtató hangján. - Hogy.hogy hívsz? Tudod ugye, hogy sokba kerül?!

- Szia anya. Tudom, de ez fontos ezért gyors elmondom, hallgass meg!- utasítom, majd hozzálátok elmagyarázni.- Szóval futottam az erdőben és egy kis golden retriever ott volt az erdő közepén teljesen egyedül. Hazahoztam és egyszerűen imádnivaló. Kérlek, annyira kérlek had tartsam meg!- hadarom.- Kan kutya. Gondozni fogom!- ígérem. Anyám nagyot sóhajt, majd hallom, hogy kérdezi apát, hogy megtarthatok-e egy kutyust. Apa mély, rekedtes hangján azt válaszolja, hogy ,,Meg, de tudjam, hogy mi lett mikor elvesztettük Joe-t!" - Na?- szólalok meg.

- Legyen- jelenti ki anya. Ekkor megnyugodtam és megsimítottam Elliot-ot.

- Ez az! Ez az! Köszönööm!- visítozok. - Mikor jöttök haza?- kérdezem felpörögve. Arra gondoltam, hogy mire itthon vannak kitakarítom a házat, hogy egy kicsit segítsek anyának. Meg persze, hogyha tudom merrefelé keressem Cameron-t elengedjenek. De legfőképp kedveskedni szerettem volna, mert egy kutya nem kis dolog.