Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

20. fejezet

Jackson Theodor White, avagy a bátyám

-Figyelj, ne azt nézd, hogy egy hétig nem találkozunk itt, hanem, hogy...- itt megszólalt az ébresztőm.

Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, amikor küzd az ébredéssel. Túl jó az álom ezért még halványan ott vagy, de közben hallod a valóélet eseményeit. Na ebben a helyzetben voltam én is. Cameron is tudta, hogy még van fél másodperce befejezni a mondandóját.

- Azt várd, hogy látjuk egymást az életben! Szeretlek Kicsim- hadarta el, megcsókoltam.

- Én is Szeretlek- majd újra a szájára tapadtam és felébredtem. Kinyomtam az ébresztőmet, amit jelenleg a pokolra kívántam és felültem.

Felültem és néztem magam elé. Gombóc keletkezett a torkomban és elhomályosult a világ. Visszafordultam az ágyamba, hogy a párnámba nyomhassam az arcom. Hangosan sírtam és nem bírtam abbahagyni. Nincs a házban senki Elliot-on és rajtam kívül. Egyedül vagyok és most már Cameron-hoz se menekülhetek. Viszont szükségem van valakire, mert egyedül nem bírom abbahagyni a sírást, ami nem teljesen Cameron-tól volt...

Tárcsáztam Anabell számát. A harmadik csengés után Mendes vette fel.

- Szia, Ana még alszik- suttogott. Hallottam ahogy odébb megy és folytatta- Mi újság?

- Se..segítségre van szükségem- szipogtam a telefonba.- Shawn kérlek gyere át! Ana had aludjon még! Szükségem van valakire.

- Azonnal ott vagyok!- tette le kérdés nélkül.
Telefonomat az éjjeliszekrényemre raktam és arcomat újra a párnámba fúrtam. Nem öltöztem át, nem tusoltam le. Csak sírtam és sírtam. Hosszú perceken át. Hirtelen valaki átkarolt.

- Mi történt?- kérdezte Shawn megrémülve.

Felemeltem a fejem, hogy válaszolni tudjak.

- Ennyi... kész, vége. Nem látom Őt többször, csak ha megtalálom. Ami meg nem biztos, hogy összejön. Vagyis lehet, hogy elvesztettem mindörökre- meséltem el mi bánt és felültem közben, így farkasszemet néztem Mendes-zel. Tényleg kételkedek benne, hogy megtalálom Őt, mert olyan könnyűnek tűnik az egész. Shawn finoman simogatta a hátam és elmosolyodott.

- Figyelj... Tuti, hogy megtalálod Cameron-t, mert egy eltökélt és talpraesett lány vagy- érvelt mellettem.- Amúgy meg ha jól tudom, ma találkozol a bátyáddal és az egy kicsit lenyugtat majd. Biztos vagyok benne, hogy jó lesz őt látni- biztatott tovább.

- Köszönöm Shawn. Köszönöm, hogy támogatsz- mosolyodtam el. Ennyi kellett, el is állt a sírás olyan jól érvvelt. Csak szükségem van arra, hogy valaki mellettem legyen, mert nagyon összegyűltek a dolgok és nem tudom, hogy hogy bírnám ki egyedül mindezt.

- Jaj, bármikor- karolt át hatalmas kezeivel. Elvesztem karjaiban és mélyen szívtam be férfias illatát.- Most pedig... elviszlek reggeliért és kávéért. Hozunk Ana-nak is. Szóval készülődj és siess cici!- nevette el magát. Jaj, ne már. Már kezdtem elfeledni, hogy látott... Nevetve belebokszoltam a vállába( ami szemmel láthatóan meg se kottyant neki) majd a ruhásszekrényem elé álltam. Kivettem egy tiszta fehérneműt és egy fekete, derékig testhez simuló ruhát. Mendes az ágyamon könyökölve figyelte a mozdulataimat és elmosolyodott.

- Minek örülsz?- kötözködtem picit.

- Csak azt néztem, hogy milyen lazán és könnyedén mozogsz- már azt hittem, hogy bókol, mikor folytatta- Olyan vagy, mint egy apró manó, aki ide- oda forog- nevetett újra.
- He-hee...- grimaszoltam és mentek ki a fürdőbe, de megtorpantam az ajtóban és félig visszafordultam.- Most lehetőleg ne less meg, kérlek- azzal ott hagytam és becsuktam magam után az ajtókat.