Kinga egy átlagos lány. Átlagos múltal, ugyan annyira átlagos jelennel, és egy eseménnyel teli jövővel. Két héttel kezdődött az egész. Két héttel. A lavina pedig megállíthatatlan azóta. Ha szereted, mond el neki. Ha hiányzik, hívd fel. Ha csak látn...
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
Balázs:
Amióta Kinga elhagyott a játszótéren, nem bírok magammal. A suliban, már van 2 osztályfőnöki figyelmeztetésem és már csak egy húzás kell az igazgatóihoz. Nem tudom, hogy mi van velem. Kingával szeretnék lenni és begurulok, ha ez nem így van. Miért van az, hogy nem lehetsz azzal, akit szeretsz? Miért van az, hogy ő mindig mást szeret? "Lehetsz jó fej, lehetsz kedves, lehetsz nyájas, lehetsz rendes, a végén megszívod, mert aki neki kell, az úgyis az óriási seggfej!" Nem hiszem el. Minden egyes nap, ott álltam a buszmegállóban, pont akkor, amikor elment a ceglédi busz. Minden egyes alkalommal rávettem magam, hogy elmegyek hozzá és elmondok neki mindent, de soha nem volt annyi erőm ahoz, hogy ténylegesen felszálljak arra a járműre.
-Balázs, hova mész? - kérdezte anyám, amikor az ajtóhoz léptem.
-Ugyan oda, ahova minden nap, pontban ilyenkor megyek. - mondtam unottan. Természetesen nem tudja, hogy hova, csak annyit, hogy nem messze. Ma fent leszek azon a buszon. Igen. Elmegyek, és elmondok neki mindent. Elmondom neki, hogy amióta nem láttam, minden egyes nap rá gondoltam. Tudnia kell, hogy szeretem és, hogy nem tudok nélküle élni. Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan mondom el neki. Mert ez mind szép és jó, de nem igazán vagyok a szavak embere. Mi van, ha közben vissza fogadta azt a Máté gyereket? Akkor tökre bénán fogok kinézni. És még értelme sem lenne, mert az állapotán semmit sem változtatna. Attól még, hogy tudja, hogy én szeretem, nem fog szakítani azzal a f*szal. miközben ezeket a dolgokat végig gondoltam, kiértem a buszmegállóba. Nem kellett sokat várnom, meg is érkezett. Kinyitotta az ajtaját, és leszálltak róla az emberek. Megindultam a lépcső felé, és minden egyes lépésnél nehezebb lett a lábam. Végül csak fel tudtam rángatni magam a vezető bácsi elé.
-Jó napot kívánok. Egy diák jegyet szeretnék Ceglédig. - mondtam, mire bólintott. Beütötte a dobozkába. Remegő kézzel kifizettem.
-Jól vagy? - kérdezte aggódó tekintettel.
-H-Hát persze. - mondtam akadozva. Még méregetett egy darabig, majd elfordult. Mindenki engem nézett. Hátra botorkáltam, majd leültem egy üres helyre. Annyira új volt ez a helyzet. Mármint az, hogy elmegyek Kingához. Addig eljutottam a tervemben, hogy mit mondok neki, meg, hogy hogyan megyek el oda, de a köztes időt, nem gondoltam végig teljesen. Mi van, ha utál? Lehet, hogy nem is akar látni engem. A busz pedig csak zötykölődött. Jobbra-balra mozgott, a gondolataim pedig felvették ezt a ritmust. Teljes káosz. A tehetetlenség érzését keltette bennem, a lassan múló idő. Zavart, hogy nem megy gyorsabban a busz. Zavart, hogy mellettem olyan vidámak voltak a gyerekek. Talán velem van a baj. Lehet, hogy nekem kéne egy kicsit vidámabbnak lennem. Lehet.
-Anyaa. A bácsinak, mi a baja? - kérdezte a mellettem lévő sorban ülő kisgyerek. Az édesanyja rám nézett. Gondolom látta a nyúzott arcomat és a fájdalommal teli tekintetemet.
