Kinga egy átlagos lány. Átlagos múltal, ugyan annyira átlagos jelennel, és egy eseménnyel teli jövővel. Két héttel kezdődött az egész. Két héttel. A lavina pedig megállíthatatlan azóta. Ha szereted, mond el neki. Ha hiányzik, hívd fel. Ha csak látn...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kinga:
Annyira meglepődtem, hogy teljesen elfelejtettem, hogy meg kéne kérdezni a névet, ennek a szépfiúnak. Bátortalanul és szép lassan rásandítottam. Elég nehéz volt észrevétlenül csinálni, mert legalább 185 cm magas volt. Ha nem több is.
-Éééééés. Hogy is hívnak? - kérdeztem jól meghúzva az ést, mert kezdett túl kínos lenni ez a nagy csend.
-Nagy Balázs. És te? - kézdezte olyan lazán, hogy akaratlanul én is ellazultam a hangjától. Egyszerüen olyan szexi, bársonyos, hogy az nem lehet elmondani.
-Simon Kinga. - válaszoltam elég szűkszavúan, mert nem akartam letámadni a számtalan kérdésemmel. A válaszomra csak bólintott.
-Gyönyörű neved van. Mindig is tetszett az a név, hogy Kinga. - kezdett bele, én meg szinte elájultam. A gyomrom golflabda méretűre zsugorodott. Remélem nem vette észre, hogy egy pillanatra megáltam és, hogy kihagyott a szivem egy ütemet a gyönyörű szónál.
-Hát...öhm..köszönöm. -hát ez kész. Pont most ezdek el itt elötte makogni. - Asszem ezt kell mondani. -kezdtem kicsit felengedni, mert egy halk nevetésféle jött ki a torkomon. A válaszomon ő is elkezdett nevetni. Azta. Olyan lágyan nevetett, hogy akaratlanul is remegni kezdtem és asszem nedves lett a bugyim.
-És itt élsz Kecskeméten? Csak azért, mert még nem láttalak itt soha. Vagy csak nem emlékszem - itt gondolkodást színlelt, aztán folytatta. - Pedig egy ilyen lányra emlékeznem kéne. - kezdett perverzül vigyorogni és szép lassan végigmért. Úgy nézett rám mint aki lelki szemei előtt, lekapkodta volna rólam a ruhákat. Majd lassan megrázta a fejét, mintha az összes gondolatot ki akarná rázni belőle.
-Nem nem itt élek. Nem igazán járok errefelé. A nagyszüleim laknak itt és náluk töltöm a tavaszi szünetet. - fejeztem be a mondatomat, ő pedig csodálkozva meredt rám. Közben szép lassan odaértünk a rozoga házhoz, ami még mindig úgy festett, mint egy hullaház. A szagáról nem is beszélve. Balázs ment volna tovább, ám én megálltam a ház előtt. Értetlenül fordult vissza hozzám.
-Nem jössz? Vagy valami baj van? Esetleg fáj a feneked? - kérdezte perverz vigyorra húzva a száját. - Hallod gyere már. Olyan ílyesztő ez a hát. - aggodalmas arcal nézte a nagyszüleim házát. Én ezen az arcon csak nevetni tudtam.
-Nemááár. Ne nevess. Komolyan félek. - most félelem ült ki az arcára.
-Nem megyek tovább. Nincs semmi baj és szerencsére nem fáj a fenekem. Csak úgy megsúgom, hogy ebben a háznak nevezett valamiben laknak a nagyszüleim. - a válaszomra csak leesett az álla. Nem olyan rossz mint amilyennek látszik. Vagy mégis?
-Okéééééé. Bekísérlek, csakhogy ne legyen semmi baj. Jó? - kérdezte, de ezt már úgy, hogy vigyázott arra, nehogy a félelem visszaüljön az arcára.
