Kinga egy átlagos lány. Átlagos múltal, ugyan annyira átlagos jelennel, és egy eseménnyel teli jövővel. Két héttel kezdődött az egész. Két héttel. A lavina pedig megállíthatatlan azóta. Ha szereted, mond el neki. Ha hiányzik, hívd fel. Ha csak látn...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Kinga:
Meg kellett tennem. A saját elmém épsége érdekében. Jó ez eléggé önzőn hangzott, de akkor is. Meg kell értenie. Ha nem, akkor legalább azt, hogy nekem így könnyebb. Meg fogom csókolni Balázst. Minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál jobban változik az arca. Lehunyom a szeme, mert nem szeretném még látni, a végeredményt. Félek, hogy nem azt látom, amit igazából szeretnék. Mi van, ha mégsem jó? Most pozitívan kéne gondolkodom, ám amikor az ajkaink össze érnek, és elönt a mámor, nem tudok gondolkodni. Elmémet mégis megszállják az emlékek, és eszeveszettül villannak fel a képek. Be tudom, én egyáltalán, ezeket fogadni? Majd meglátjuk. Balázs ajkai szépen lassan masszírozzák az enyémet. Nem válunk el egymástól. Lelki szemeim előtt bevillan, amikor az esőben csókolózok az idegennel. Ám amikor elválunk, nem a szokott elmosódott arc fogad. Noel sugárzó, mélykék szemeivel találom szembe magam. Emlékszem. Vissza csókoltam Balázst, mert nem akartam, hogy az álomnak vége legyen. Egy önző liba vagyok. Hazafelé sétálunk. Fogjuk egymás kezét. Önkéntelenül, is bele mosolygok a csókba. Bemegyünk a házba, és megvárja, míg én átöltözök. Aztán, megint kézen fogva sétálunk. Ez után jön a baleset. Tudom. Akarom, én ezt? Még magam sem tudom, pedig vészesen közeledik a végóra. Már a főutcán sétálunk. Az egész jelenetet úgy látom, mintha meghaltam volna, és a felhőkön ülve tekerem vissza a filmet. Mindent külső szemléletből. Mintha, nem is velem történt volna meg. Amikor Noelt, és magamat néztem, bizsergető érzés futott végig rajtam. Meg tud, nekem valaha is bocsájtani, hogy elfelejtettem? Eljött. Végig néztem, ahogy dilisen kilibbenek az autó elé, és azt is, ahogy össze omlok. Elég szarul néztem ki. Láttam a távolban álldogáló Balázst. Tényleg ott volt. Megint mosolyogni kezdtem. Balázs, is bele mosolygott a csókba. Láttam, hogy Noel letérdel mellém, és elkezd kiabálni nekem. Semmit nem reagáltam rá. Innen nézve, ugyan olyan rémes volt, mint amikor nem tudtam mozogni. Akkor jött Balázs. Ellökte Noelt, és még üvöltöztek egy kicsit egymással, majd Balázs is kiabálni kezdett nekem. Még mindig nem reagálok. Balázs sírni kezd. Megjön a mentő, és elvisz. De csak engem. A két fiú ott marad, és szépen lassan, ellenkező irányba kezdenek el sétálni. Balázzsal szétváltunk, és levegő után kapkodtunk. Amikor mind a ketten megnyugodtunk, Balázs rám vigyorgott, azzal az ellenállhatatlan kisfiús mosolyával. Nagyon aranyos. De én Noelt szeretem.
-Balázs. El kell mondanom valamit. - be fogom neki vallani, hogy csak azért kellett a csók, hogy vissza tudjak emlékezni.
-Mondjad csak. Ugye minden rendben van? Rosszul vagy? - gondolom az arcom láttán, egy kicsit beparázott. Én is hasonlóképpen voltam. Féltem. Igazából, én mindig félek valamitől. Nem nagy dolgoktól, de valamitől mindig.
-Nem. Minden rendben van. Vagy mégsem. Én nagyon kedvellek, de gondolom hallottad, hogy elfelejtettem Noelt. Na az a szitu, hogy amióta felébredtem, minden egyes alkalommal, amikor elmegyek aludni, álmodok. A szombati napot álmodtam végig. Viszont, a Noellel való csók előtt, vége lett. - nem tudom folytatni. Látom Balázs szemében a szomorúságot. Nem szeretném megbántani.
