Kinga egy átlagos lány. Átlagos múltal, ugyan annyira átlagos jelennel, és egy eseménnyel teli jövővel. Két héttel kezdődött az egész. Két héttel. A lavina pedig megállíthatatlan azóta. Ha szereted, mond el neki. Ha hiányzik, hívd fel. Ha csak látn...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Egy kis idő után meg is érkezdtünk a nagyiékhoz. Megálltünk egymás mellett a házzal szemben a kihalt utcán és csak kábultan néztük a házat, ami fogadott minket. A kábulatot nehogy jó értelemben vegyétek. A ház kész roncs volt. Azon csodálkozom, hogy még nem borult össze. A külseje egyszerüen borzalmas volt. Az ajtó elött egy kis erkély volt kialakítva, amire lépcső vezetett felfelé. A deszkákra ránézve már láttam, hogy nem maiak és hát a szaguk sem volt egy kellemes azt elmondhatom. Pffujjj. Az egész háznak olyan halál szaga volt. Az ablakok alatt végig húzódó fekete folt jelezte, hogy már nagyon sok évszakot túlélt. A vakolat a falon kezdett lejönni és az esőtől (azokon a helyeken ahol még volt) felpuposodott.
-Na melyikőtők akar kopogni? - kérdeztem, mert elégé furcsak volt, hogy mi hárman csak ott állunk az utcán bámulva a házat, még akkor is, hogyha nincs is senki az utcában, csak mi.
-Én nem! - mondták mind a ketten megdöbbenve a kérdésemen, mert szerintem azt gondolták és várták is, hogy majd én kopogok. Na azt leshetik. Nem vagyok meghülyülve.
-Márpedig én sem fogok. - vettem fel én is a pocer arcot, mert tényleg nem akartam a deszkákra rálépni. Mi van, ha mondjuk beszakad alattam és mondjuk tele van hullákkal? A két bátyám tett egy jó nagy lépést hátra, jelezve, hogy egyedül maradtam ebben a kérdésben, úgyhogy vettem egy nagy levegőt és hangossan kifújtam. Ha ideges vagyok mindig ezzel próbálom nyugtatni magam. Kiseb sikerekkel de eddig mindig sikerült. Most azonban, mintha a lábaim elnehezedtek volna, mozdítani sem tudtam őket. Nagy nehezen rávettem magam és megtettem az első lépést a ház felé. Ráléptem az elő deszkára, ami valami irtó büdös volt. Fintorogva léptem rá a következőre és magamban elnyutáztam, hogy még nem urott rám semmi és élek. MÉG ÉLEEK. Még. Hahahaha. Szerintem nem lenne belőlem jó humorista. Nem hiszem el, hogy egy halálszagot árasztó házba készülök bekopogni és a humoristákon gondolkozok. Legalább van időm felkészülni a szívrohamra. Eközben csak úgy megsúgom, hogy felértem a lépcsőn és közelebről szemügyre vehettem a házat. Innem közelről még rosszabb és ez csak enyhe kifejezés. Elnehezedett kezemet felemelve kettőt kopogtam a ház ajtaján. ÉS AKKOR.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!! - lefutottam a fépcsőn és befordultam Barni mőgé. Huh szerintem nagyon megíjesztettem őket, mert úgy néztek rám, mint aki szellemet látott. Pedig nem az volt.
-Te jó ég Kinga mi az???? - kérdezte Marci idegeskedve. Én meg alig kaptam levegőt.
-Egy.....egy.....po...PÓÓÓÓÓK - dadogtam levegő után kapkodva.
-Te nem vagy normálos. Komolyan megijedtél egy póktól?????? - kérdezte Barni, miközben alig tudta vissza tartani a nevetését.
-Ne nevess! Nem vicces. Nem is láttad mekkora volt. - dünnyögtem sértetten, mert fájt, hogy ennyire nem veszik komolyan a pók iszonyomat, ami kisgyerek korom óta üldöz. Valaki a katicáktól vagy a bohócoktól fél de nem, nekem pont azoktól a kibaszott pókoktól kell, hogy féljek.És akkor valaki kinyitotta az ajtót ami nagy nyikorgás közepette mutatta meg nekünk azt akit eddig takart. Akarom mondani akiket, mert ketten voltak. Szinte teljessen egyszerre kaptuk oda a fejünket és még a vér is meghült bennünk. Vagyishát bennem a vér. Az, hogy Barniékban mi, az már annyira nem érdekelt.
-Gyerekek! - kiáltott fel egy nő, lágy hangon és megindult felénk. Csak akkor ismertem fel, amikor kilépett a sötétből amiben edig állt.
-Nagyi. Sziaaaaaa. - köszöntünk illedelmesen mind a hárman a nagyihoz lépve, aki mindeközben lesietett a tornácon hozzánk, hogy megöleljen és egyenként megpusziljon minket. Papa is jött egyszerre utánna így őt is lehetett látni már teljessen, nem csak a teste körvonalát az ajtóban. Ránéztem a sebhejes arcára és egyszerre elment a kedvem mindentől. A papámról annyit kell tüdni, hogy a második világháborúban százados volt és a fronot harcolva Oroszország ellen, a nagy hidegben, felrobbantottak ne messze tőle felrobbantottak valami üveges épületet, így az arcába a kezébe belementek a kicsi üvegszilánkok, amikből azóta is lehet látni még egypárat. Amikor kicsi voltam megkérdeztem tőle, hogy miért vannak még mindig üvegek az arcában. Nem válaszolt rá semmit csak letett az öléből, felált és elment. Aztán este nem is jött vissza úgyhogy utánna jól megkaptam, hogy legközelebb ne kérdezzek ilyeneket. Azóta nem is kérdeztem semmit és nem tudok többet a történetről.
-Nem vagytok éhessek? Gyertek be. Pont jókor jöttetek, most fogok végezni az ebéddel. - lágy hangja zökkentett ki a gondolataimból és mi csak bólogatni tudtunk. Valahogy egyikünk sem mert megszólalni vagy nem tudtunk. Nagyi betuszkolt minket az előszobába, ahol kiléptem a tornacipőmből és ahogy továbbléptem a nappaliban találtam magam. Feltünés nélkül körbenéztem a szobában. Szép lett volna, hogyha nem a 21. században élünk, hanem minimum a 18.-ban. A nagyszüleimet mindig is érdekelte a régi cuccok gyüjtése és annak elhejezése a szobában. A falakat például megszámlálhatatlanul sok festmény borította így eltakarva a szemek elől a falak színét. A tögyfa szekrények (ránézésre annak tünt, aztán, hogy valóba az-e, azt nem tudjuk) szépen ki voltak faragva. Néhol virág minta volt belekarcolva a másikon inkább egy régi mese vagy legenda eseménye volt fellelhető a. Nagyapa felmutatott az emeletre, jelezve, hogy megmutatja a szobákat. Engedelmesen követtük a bőröndket magunk után húzva. Vagyishát Banniék húzták én hátul leginkább rángattam a lépcsőn felfelé, mert elég nehéz volt. De mindegy felvittem. Enyém lett a leghátsó szoba. Beléptem és megcsapott az a poros, dohos szag, úgyhogy gyorsan nyitottam egy ablakot. Vagyishát csak akartam nyitni, mert annyira régen szellőztettek itt, hogy beragadt az ablak. Nagy nehezen kirántottam és ahogy kinyílt, a lendülettől ráhuppantam az ágyra, ami nagyott reccsent és egy egész porköd vett körbe. A szemem és az orrom elött legyezve, nagy köhögések között, odabotorkáltam az ablakhoz és kihajolva rajta, levegőt vettem. Nem hiszem el. Már megint ez a halál szag. Visszabentem a szobába és a bőröndmből kezdtem volna kipakolni a ruhákat bele a szekrénybe de amint kinyitottam, be is csuktam. Tele volt pókhálóval meg porral, úgyhogy bőrőndből fogok öltözni. Király.
-Gyerekek ebéd! - kiabált nagyi a konyhából, így feltápászkodtam az ágyról, ahol eddig emésztgettem az eddig történteket. És hát nem találtam semmi említésre méltót, a mai napban. Hacsak, mégis van egy. A srác az utcáról. Azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a gyönyörű szempárt. De vajon, hogy hívják? Találkozunk még, vagy nyugodjak bele, hogy ennyi? Bár tudtam volna.
