H. - (H S) ღBefejezettღ

Hetedik fejezet

     ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴     

*Ha az enyém a szerelmed, van reményem. És köszönöm neked, hogy fel fogok ébredni. Megbízva a fényedben, ami elfeledteti a félelmeim. Neked adom a szívem, de segíts nekem álmodni.*

/Esperanza mía/

Violet Morel~

Csendben kászálódtam ki az ágyból, miközben hajamat eltűrtem arcomból. A nap már javában sütött, azonban fogalmam sem volt, hogy hány órát is üthetett a nagymutató. Ahelyett, hogy megnéztem volna, inkább felálltam, és kifelé vettem az irányom. Amint kinyitottam a hálószoba ajtót, szembetalálkoztam még egy nyílászáróval, de fogalmam sem volt, mi is lehet mögötte. Tudtam, hogyha fontos lett volna, H. elárulta volna, bár mostanság mindenben kételkedtem ami Őt alkotta. Elvégre...a lelkiállapota mindig változott, és gyakran el sem tudtam dönteni, hogy én, vagy valaki más okozta-e ezt neki. 

Viszont, még mindig érdekelt ki volt a konyhában, hisz arra nem kaptam választ a tegnap folyamán. Bár, igazság szerint kétlem, hogy H. elárulta volna. Rendben, meg akar védeni...de kitől? Saját magától vagy a szüleimtől? Esetleg mástól? Mert bevallom, fogalmam sincs, mi folyik körülöttem, és ahányszor rábukkanok még egy szálra, nem tudom a többihez kötni, mert azok is csak lógnak a kezemben. 

Egyáltalán, lehet valami köze ezeknek egymáshoz? H. felbukkanása, s az, hogy elrabolt. A szüleim tétlensége, és azok a furcsa emberek akik az ajtónkon kopogtattak, mind-mind egy történethez tartoznak? És ha igen, akkor nekem mi szerepem van ebben? 

Halkan lépkedtem végig a folyosón, hisz már messziről láttam H. alakját, amely elterült az aprócska kanapén. Hosszú lábai lelógtak a heverőről, míg feje alatt egy díszpárna gyűrődött. Arca kisimult volt, ameddig tetovált karja arca előtt pihent, miközben mélyen szuszogott. Egy pléd terült el csípőjénél, amit hamarosan megfogtam, és felhúztam hátára. 

Haja kuszán állt feje tetején, s ahogyan tincsei vége enyhén bekunkorodott, kisfiús vonást festve az amúgy felnőtt férfi mivoltjára. Hiába takarta testét egy szürke póló és egy melegítőnadrág, mikor betakartam, s elvettem kezem, hidegrázás futott végig testén. Ezt, az apró dombocskákról vettem észre amik megjelentek testén. 

Bambulásomat követően, inkább megráztam a fejem, s a konyhába lépdeltem, ahol is élelem után keresgéltem. Feltűnt, hogy nem volt minden polc tele, és jó néhány alapvető dolog hiányzott. Ahogy nyitogattam a fiókokat, az egyikben meglepő dolgot találtam. Rengeteg gyógyszert. Beletúrtam a temérdek mennyiségű dobozba, de meglepődtem, mikor rájöttem, megannyi orvosság egyforma. Mire kellhet neki ennyi gyógyszer? A szülei tudnak róla? Vagy ez nekik van? 

Egyáltalán, hol vannak a szülei? Tudják, hogy elrabolt? Tudják, hogy itt vagyok? 

-Mi a francot csinálsz?-hallottam meg egy dühös hangot, nem sokkal később a fiók becsukódott előttem. 

-Öhmm...én csak...-dadogtam, azonban eszembe jutott az, hogy tegnap este mennyire kedves volt velem. Most miért ekkora paraszt?-Étel után kutattam, de aztán megtaláltam a gyógyszereket. Mire kellenek neked ezek?-mutattam a fiókra. 

Szemein egy pillanatra mintha egy másik érzelem futott volna át, hamarosan azonban csak a kemény, és kőszívű H.-t láttam magam előtt. Azt, kinek íriszei semmit sem tükröztem az ürességen kívül. Talán az egész helyzet abszurdnak hatott, hisz ismét ellenséges volt. 

-Nem a te dolgod Violeta, nem mellesleg ha akarnám sem mondanám el, pont neked.-pillantott végig rajtam lenézően. 

-Nem értelek, esküszöm.-horkantam fel-Egyszer kedves vagy, máskor pedig gyűlölködő.-léptem egyet hátra-Elegem van ebből! Talán ki kellene írnod a homlokodra, hogy épp milyen hangulatban vagy, mert kiismerhetetlen a személyiséged!-tártam szét karjaim, és elhaladtam mellette, ám megfogta karom és visszahúzott. 

-Ne menj el!-kérte halkan, szemeiben pedig gyermeki ártatlanság csillant. Szívem csaknem kiugrott a helyéről, annyira közel volt hozzám, bár saját agresszivitásom nem lankadt. 

-Engedj el!-szóltam áhítatosan, ám H. tenyere egy pillanatra se fogta lazábban kezem. 

Légzésem felgyorsult, és ajkaim elváltak egymástól, miközben gyönyörű szemei enyémekről, számra tévedtek. Én sem bírtam sokáig, és eleget tettem a csábításnak, és szépen ívelt, rózsaszín ajkaira néztem. Annyira puháknak tűntek, annyira finomnak, de nem csinálhattam semmit, mert nekem barátom volt. Nem mellesleg, H. elrabolt, most pedig itt tart. Igaz, mondhatni én is belementem abba, hogy nem megyek vissza a szüleimhez. De nem csókolhatom meg, ez nem történhet meg közöttünk. 

-Harry!-hallottunk meg egy gyerekhangot, s azonnal szétrebbentünk. Én lehajtottam fejem, az előttem álló pedig a konyhapultnak támaszkodott-Harry!-jött be egy kisfiú sírva. 

A férfi leguggolt elé, és karjaiba zárta a gyereket. Összevont szemöldökkel és teljes értetlenséggel bámultam a jelenetet, miközben nem tudtam eldönteni, ki is a fiú. Eddig miért nem találkoztam vele? 

-Mi a baj Törpe?-kérdezte H. vagyis...Harry a karjában tartottól. 

-Rosszat álmodtam.-folytak még jobban a könnyei. A férfi vállába fúrta fejét, s ahogy végigvezettem rajta tekintetem, kezem remegni kezdett. Feje kopasz volt, testalkata már-már túlzottan vékony, síró szeme és arca pedig beesett volt. 

-Mi rosszat?-suttogta Harry gyengéden. 

Hangja és viselkedése is teljesen más volt, ahogy ölelte a csemetét. Óvatosan simogatta hátát, miközben csitítgatta. Én csak álltam ott megszeppenten, és figyeltem bizalmas kapcsolatukat. Úgy éreztem magam mint valami betolakodó, aki egy olyan jelenetet figyelhetett meg, amit eddig senki más. 

-Ismét anya.-motyogta a fiú. Ahogy ezt az őt ölelő meghallotta, azonnal összeszorított állkapcsát, a padlóra nézett, ajkait egy vonallá préselte, és sóhajtott egyet. 

-Hé!-emelte meg a kicsit, majd elindult a nappali felé-Semmi baj, rendben?-mondta, de hamarosan el is tűnt alakja a falak között. Ajtó nyitódását majd csukódását hallottam, s ez elég volt annak, hogy tudjam, visszavitte a csöppséget a szobába. 

Kérdések sokasága ismétlődött fejemben, de nem kellett hozzá végtelen idő, mire összeállt a kép. 

Harry időben ért vissza, de láttam rajta, kínosan és feszengve érezte magát. Leült az asztalhoz, és összefont kezeit bámulta jó darabig. 

-Ő Adam.-hebegte. Felé fordítottam fejem, és vártam, hátha mond még valamit, ám az nem történt meg, de bizonytalanul rám nézett. Talán segítséget várt, hogyan is kezdhetne bele a szavak megalkotásába, de nem tudtam mivel jelezni neki azt, hogy nem kellett félnie. 

-Beteg, igaz?-kérdeztem tapintatosan. Fejét leszegte, és hallottam, ahogy frusztráltan sóhajtott. Annyira sebezhetőnek tűnt abban a pillanatban. Annyira elveszettnek és szétesettnek. 

Bólintott.

-Igen, rákos...

*-* Csatlakozz a Facebook csoporthoz te is! *-*

Csoport név: Ladybady Books

Elérhetőségeim:

Facebook: Laura Petes

E-Mail: ladybadybooks*gmail.com

Ha kedved tartja csatlakozz, vagy jelölj be, esetleg küldj e-mailt! Minden kérdésre válaszolok! <3

Kérlek komizz!

✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴