H. - (H S) ღBefejezettღ

Harminckilencedik fejezet

✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴

~Mindketten tudjuk, hogy vannak dolgok, amik lehetetlenek. A legjobb lenne elfelejteni az egészet .~

/Como Haremos/

Violet Morel~

Mintha csak egy akciófilmbe csöppentem volna. Kommandósok nyomultak be az épületbe, miközben a körülöttem lévőket lefegyverezték, volt barátom vérben úszó teste mellől, pedig elvették a fegyvert, hogy senki se legyen képes azzal elmenekülni. Figyeltem a fekete védőruhába öltözötteket, és magamban fel is lélegeztem, hiszen biztos voltam abban, hogy megmenekültem. Azonban nem számoltam a mögöttem álló Vincentel, aki másodpercek alatt húzott le a földről, majd a fejemhez fogva pisztolyát, hátrálni kezdett. 

-Ne merészeljenek közelebb jönni, vagy lelövöm!-kiáltotta fülem mellől. Szívem üteme gyorsan változott, olyan őrjítő sebességet kezdett el diktálni, amelyet még sosem éreztem. Adrenalin kezdett el cikázni a testemben, miközben mindarra a szörnyű dologra gondoltam, amelyeket a mögöttem lévő követett el. Mégis, egy volt ami túltett mindenen. Megölette a szüleimet, azokat az embereket, akik az életet jelentették számomra. Úgy próbálták palástolni, mintha baleset lett volna, miközben hidegvérrel megölték Őket. 

Zokogni akartam ezektől a feltevésektől, de nem tettem. Nem csak, mert hihetetlenül bátornak éreztem magam abban a helyzetben hanem, mert féltem kimutatni gyengeségemet az egyik ellenségem előtt. A kommandósok ránk szegezték a fegyvereiket, valószínűleg az sem érdekelte volna Őket, hogyha én is Vincenttel haltam volna. 

Mély levegőt vettem, miközben éreztem a pisztoly hideg érintését halántékomnál. Erősnek kellett lennem, ahogyan Adamnek is. Annyira reméltem, hogy jól volt, és minden rendben volt vele, hogy már azzal nyugtattam magam, hogyha kijutok Vincent karmai közül akkor azt a kisfiú miatt teszem. Nagyon sokat jelentett nekem, ahogyan a bátyja is. 

-Azonnal dobd el a fegyvert, te féreg!-hallottam mögülünk egy mély, rekedtes hangot, amelynek gazdája nemrég még emlékeimben volt. Kipattantak szemeim, a remény pedig pislákolni kezdett bennem. Vincent velem a tartásában fordult Harry felé, aki elszántan tartotta ránk a kezében lévő pisztoly. Nagyot nyeltem, könnyeim pedig elhomályosították előlem a férfi csodás vonásait. Gyorsan pislogtam, hogy figyelhessem a göndört, ugyanis attól tartottam, hogyha nem látom alakját, nem is állt ott előttünk, csak képzeltem. 

-Nem fogok habozni, fejbe fogom lőni a kurvádat, Styles!-kiáltott vissza Vincent, én pedig szédülni kezdtem az események sokaságától. Pillanatokon belül fagyott le a maffia tag mögöttem, a kezéből kiesett a fegyver, karja pedig lecsúszott rólam. Amint elléptem tőle, megfordultam, hogy felmérjem a helyzetet, akkor pedig megláttam kommandóst, aki Vincent fejéhez fogta a pisztolyát. Ajkaim elváltak egymástól, majd távolabb lépkedtem tőlük, másodperceken belül pedig rohanni kezdtem barátom irányába, aki amint ezt észrevette eltette a lőfegyverét. 

Másodperceken belül öleltem meg, Ő pedig erősen tartott szorításában. Hihetetlennek tartottam, hogy valóban velem volt. Annyira távolinak tűnt az az öt nap nélküle, hogy féltem attól, felébredek és ismét a maffia fogságában találom magam. De nem így volt, ezt pedig csak azután fogtam fel, hogy a férfi tenyerei közé fogta arcomat, s mély a szemeimbe nézett. 

-Istenem, Violet! Annyira hiányoztál!-nézett rám kétségbeesetten. Szemei alatt lévő sötét karikák megmutatták, hogy nem viselte jól eltűnésemet, remegő ajkai is ezt bizonyították-Sajnálom amiket mondtam, nem gondoltam komolyan őket.-rázta meg a fejét-Mindennél jobban szeretlek!-motyogta, majd egy apró csókot adott ajkaimra. Végre kimondta mégis mit érzett irántam, ez pedig minden dologért kárpótolt. Közelsége megnyugtatott, ruhájának tapintása pedig visszahúzott a jelenbe, és eloszlatta a feltételezéseimet, miszerint talán álmodtam a megtalálásomat.