H. - (H S) ღBefejezettღ

Tizenhetedik fejezet

            ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴  

**És ez csak én vagyok / És bár korai volt beszélni a szerelemről / Sajnálom, de nem tudom elrejteni / Amit könnyű látni az, hogy én mindig ilyen voltam / Megcsókoltál engem és aj aj aj / És neked bevallom, hogy ez aj aj aj / Egy másodperc alatt visszaadtad a világot nekem. / De én többet akarok (jobban szeretlek téged, jobban szeretlek téged)**

/Te quiero más /

Violet Morel~

A rekedtes mély hang hatására hátrafordultam, és felvont szemöldökkel néztem a férfira. Láttam rajta, hogy ideges volt, hiszen tördelte ujjait, szemei pedig sokszor lekalandoztak a padlóra. Mégis miért lett ennyire zaklatott? Karjaimat összefontam magam előtt, és így kémleltem a feszült férfit. 

-Persze. Mond, mit szeretnél?-kérdeztem és próbáltam kedves lenni, tartva attól, hogy egy rossz szómtól elborulhat Harry agya, és inkább nem szólal meg. 

-El kell mondanom valamit.-nyelt egy nagyot- Tudod az a...-akármennyire is akarta, s akármilyen gyorsan is beszélt, mondatait megzavarta a csengő éles hangja. Összeszorította szemeit és felpattant a helyéről-Kinyitom.-közölte, majd eltűnt az egyik fal takarásában. 

Idegen emberek hangjait hallottam egyre közelebbről, mígnem megláttam Őket a konyha küszöbén toporogni. Otthonosan közlekedtek a lakásban, így gondoltam nem először jártak itt. Két barna hajú férfi és egy -talán velem egyidős- lány voltak a vendégeink akik mikor megpillantottak engem, hitetlen szemekkel fordultak Harry felé. 

-Violet, Ők itt Louis, Liam és Eleanor.-mutatott be minket Harry. Kuncogás fogott el az emlékképpel kapcsolatban. 

-Szóval, Ti vagytok a...-kuncogtam, mondatomat pedig direkt hagytam lógva. Harry is megpróbálta elfojtani mosolyát, miközben bólogatni kezdett. 

-Mik vagyunk mi?-kérdezte a lányt, és kérdő tekintetét közöttünk váltogatta. Aprót legyintettem és próbáltam nem Adam szavaira koncentrálni. 

-Miért jöttetek?-tette karba kezeit a göndör hajú, smaragdzöld szemű férfi. A kék szemű -talán Louis- a faliórára pillantott. 

-Megbeszélés ma, tízkor.-mutatott a ketyegőre. H. is a tárgy felé nézett, majd nagy tekintettel vissza barátjára. 

-Az ma van?-kérdezte döbbenten. Mind a hárman bólintottak. 

-Azt hittem eltörött pár bordád, nem pedig amnéziás lettél.-gúnyolódott Eleanor. Harry megforgatta gyönyörű íriszeit, majd hajkoronájába túrt. Látszódott rajta, hogy ismét ideges lett, mégis mit tegyen. Szinte már hallottam, hogy forogtak a fejében a vaskerekek. 

De mégis milyen megbeszélésről szóltak? Nekem egyáltalán erről tudnom kellene? El kellene mennem a helyiségből? Elvégre, lehet, hogy nem rám tartoznak ezek a dolgok. Azonban még mielőtt veszekedésbe keveredtem volna saját magammal, Harry eldöntötte helyettem. 

-Violet, megnéznéd Adam-et?-kérdezte, de hangvételén éreztem, hogy ezt parancsnak szánta. Bólintottam, majd intettem egyet az újonnan érkezetteknek, és bementem a kopasz kisfiú szobájába...

~*~

A nemvárt látogatók órák óta a házban tarózkodtak. Azóta nem mozdultam ki a betegfiú hálójából, de a vékony falaknak köszönhetően minden egyes pillanatban szerettem volna elkapni egy-egy hangfoszlányt, ámbár sehogy sem ment. Csak a nevetéseket hallottam és a hangokat, ahogyan társalogtak, viszont a szavakat nem bírtam kivenni mondandójukból. Ami... elég nagy bajnak bizonyult.