H. - (H S) ღBefejezettღ

Harminchetedik fejezet

  ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴  

~Már tudjuk, hogy mindez lehetetlen
Néha a szerelem nem olyan egyszerű~

/Como Haremos/

Violet Morel~

A szívem szúrt, erőtlenül lüktetett miközben a kórház folyosóján fel s alá járkálva próbáltam meg csillapítani az idegességemet. Már egy órája annak, hogy Adamet betolták az egyik kórterembe, mi pedig azóta nem hallottunk semmit sem. Bill és Charlotte a székekben ültek, szemben a szoba ajtajával, miközben halkan beszélgettek arról, mégis mitévők legyenek. Remegtem a gondolatra, hogy olyasmiken fantáziáltak amiken talán még nem kellett volna. Elkaptam néhány szót arról, hogy attól féltek, újabb temetést kellett rendezniük, nekem pedig erre a feltevésre bukfencezni kezdett a gyomrom. Ez nem történhetett meg! Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy Adam nem lesz többé. Talán hasonló dolgokon morfondírozhatott a bátya is, aki messze ült tőlünk, maga elé bámulva már hosszú ideje, miközben könyökeit térdein támasztotta meg. Egy ideig figyeltem Őt, és hozzá is akartam sétálni, de elvetettem az ötletet, ugyanis biztosra vettem, hogy egyedüllétre volt szüksége. Annyira sajnáltam Őt. Ha tehettem volna mindkét Styles fájdalmát elvettem volna, hogy boldogok lehessenek végre, s ne kelljen az Őket érintő kusza problémákkal foglalkozniuk. De képtelen voltam rá. 

-Doktor Úr!-hallottam Charlotte hangját, így azonnal arra kaptam a fejemet. Dr. Bell lépett ki a nyílászáró mögül, viszont sietősen indult is, mindössze csak néhány szót tudott kinyögni a kétségbeesetten figyelő asszonynak. 

-Adam állapota egyre inkább romlik, azonnal be kell tolnunk Őt a műtőbe.-informált minket, majd elrohant, valószínűleg felkészülni a beavatkozásra. 

A szemeim elé könnyek gyűltek, torkom pedig összeszorult. Tenyeremet szám elé kaptam, attól tartottam, hogy hangos zokogásba kezdek. Charlotte megtette helyettem is, és sírva borult férje vállára. Az elmúlt időben annyira megszerették a kisfiút, mintha csak a saját unokájuk lett volna, ebben pedig teljes mértékig biztos voltam. 

Én is így éreztem, legalábbis nagyon szoros kötelék fűzött a kopasz kisfiúhoz, akinek a mosolya minden időben jókedvre derített engem is. Egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy megeshetett, az utolsó alkalom volt, hogy láttam a száján a görbületet. Nem akartam Őt is elveszíteni, szükségem volt a pozitivitására, amely mindig sugárzott belőle, a halálos betegsége ellenére is. 

Miközben figyeltem Bill-t, eszembe jutott a kezében tartott fegyver és az elszánt tekintet, amivel védelmezni akart minket. Tényleg ennyire szemellenzős voltam, s nem is vettem észre azt, mi folyt egészen eddig a családomban? Talán mindaz, ami történ velem csak arra szolgált, hogy kinyissam végre a szemeimet és meglássam a fától az erdőt, ugyanis azóta, hogy a göndör férfi elrabolt, olyan titkokkal lettem tisztában, amelyekre sosem gondoltam volna. Most, pedig már a szüleim sem tudtak beavatni mindenbe. 

Harry irányába néztem, aki fejét a tenyereibe temette, valószínűleg idegességét próbálta meg csillapítani, ugyanis képtelennek tartottam, hogy ennyire nyilvános helyen kiengedte volna könnyeit. Erőt véve magamon közelebb sétáltam hozzá, miközben ezerféle forgatókönyv lejátszódott a fejemben arról, hogy mi is lesz a reakciója arra, hogy vele voltam. Az utóbbi pár hónapban megedződtünk, a Roslinban töltött idő is ezt bizonyította, hiszen egyre inkább összeszoktunk. Nem történt meg már annyiszor a dühkitörése, a veszekedéseinkről nem is beszélve. Fontosak voltunk egymásnak, pontosan emiatt a nyomós ok miatt kezdtünk megváltozni olyan irányba, amely kamatozó lehetett a számunkra. 

-Ne aggódj, minden rendben lesz.-simítottam hátára a kezemet, de nem mozdult és még csak meg sem szólalt szavaimat hallva, így folytattam-Biztosan tudnak rajta segíteni, Dr. Bell nagyon jó orvos, Adam pedig hihetetlenül erős és...

-Utálom, hogy minden egyes perceben megpróbálod teletömni a fejem ilyen szarokkal!-vált el tőlem, tekintete dühös volt, lefegyverzett és dugig volt bűntudattal-Hát nem veszed észre, Violet?! Adam nem lesz jobban! Képtelen segíteni rajta, mert halálos beteg! Már fél éve azt várják mikor gyengül el annyira a teste, hogy feladja a harcot a rákkal!-ordította magából kikelve, miközben felállt a helyéről. Nem akart a közelemben lenni, sőt teljesen elakart taszítani magától a benne dúló önsanyargatás miatt-Mire legközelebb látod az orvost, nem fog sietni, mert azt a hírt fogja hozni, hogy az öcsém meghalt!-harsogta, így néhányan felénk is néztek, azonban nem fordítottam rájuk figyelmet, csak az előttem darabokra hulló smaragdzöld szemű férfit kémleltem, aki teljesen elvesztette a reményt. 

-Harry, nem adhatod fel, Adam sem fogja.-akartam megfogni a kezét, viszont Ő ellökte magától, fájdalomtól izzó íriszekkel nézett rám.

-Már rég feladtam, és Adam is felfogja.-szűrte fogai között, majd mielőtt még bármit is tehettem volna elviharzott. Megsemmisülve álltam a folyosón, miközben szemem sarkából láttam, hogy Charlotte közeledett felém. 

-Nincsen semmi baj, megfog nyugodni.-motyogta nekem, majd ölelésbe vont. Először nem is értettem, hogy miért kezdett el csitítgatni, de amint arcomhoz értem, megéreztem az azon végigszántó könnyeket. Némán sírtam, a nő pedig csak óvatosan simogatta a hátamat-Ha gondolod menj ki, szellőztesd ki a fejedet. Annak a folyosónak a végén van egy kis dohányzó, ha szükséged van a nyugalomra. Ha bármi van, szólunk.-nézett a szemeimbe, én pedig kicsit bólintottam, majd elindultam abba az irányba, amerre navigált, sőt amerre Harry is ment. Nagyon reméltem, hogy a férfit is ott fogom találni, ugyanis tudtam, ha nem vagyok mellette teljesen magába fog zárkózni, és fejben már temeti is az öccsét. 

Halk léptekkel nyitottam ki nehéz ajtót, amelynek a másik felénk egy árva lélek sem tartózkodott. Mertem remélni, hogy legalább barátom ott lesz, de nem így volt. Halkan fújtam ki a tüdőmben ragad oxigént, majd mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni a sírástól nehéz testem. 

Hihetetlennek tartottam, hogy ebben a nehéz időben is, Harry inkább elrohan ahelyett, hogy támogattuk volna egymást, és ott lettünk volna a másik mellett főleg, ha Adam valóban annyira rossz állapotban volt, mint azt az orvosa közölte velünk. Valójában mindent megtettem volna azért, hogy a kisfiú jobban legyen, a bátyja pedig ne ostorozza magát ennyire, ugyanis sokkal jobb életet érdemeltek, mint amit kaptak. 

Jó pár percet gondolkodtam halkan sírdogálva, miközben a kórház parkolóját figyeltem, ahol rengeteg autó foglalt helyet. Csak abban bíztam, hogy a járművekkel érkezők a gyógyulófélben lévő szeretteikhez érkeztek, s nem más szomorú hír miatt. 

Letöröltem könnyeimet, nemsokkal ezután pedig rávettem magam, hogy visszainduljak az idős házaspárhoz. Reménykedtem benne, hogy már Harry is velük volt, azalatt az idő alatt pedig míg nem tartózkodtam ott, lenyugodott és összeszedte magát. Nem szabadott széthúznunk ebben a nehéz időben, mi mégis ezt tettük. 

Hajamat a fülem mögé tűrtem miközben a nyílászáró felé igyekeztem, majd amint a kilincsre tettem a tenyerem, egy másik kéz is rá simult. Először boldogan elmosolyodtam, ugyanis azt reméltem barátom állt mögöttem, viszont amikor megéreztem egy kemény tárgyat a hátamnak nyomódni a görbületem az arcomra fagyott. 

-Most szépen, feltűnés nélkül hagyjuk el a kórházat. Ha kiabálni mersz, golyót repítek beléd, és a szerettedbe is.-hallottam meg Thomas rideg hangját, pillanatokkal később pedig betessékelt az ajtón, hogy utána mindenféle gond nélkül lépjünk ki az épületből... 

  ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴