✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴
~Neked adom a szívem, segíts nekem álmodni.
A szerelmed nélkül nincs erő, sem ok~
Esperanza Mía
Violet Morel~
-Mégis miből gondolod ezt?-nézett rám döbbenten az előttem álló, tetovált férfi. Az asztalnál lévő székre huppant, miközben egy ideig maga elé nézve gondolkozott. Talán az Ő elméjében is megszületett az a tézis, miszerint Thomas szövetkezhetett Vincent Grahammal és a bandájával. Ha így is volt, akkor már csak abban reménykedtem, hogy megfenyegették a volt barátomat, és nem önszántából döntött úgy, hogy ellenünk dolgozik.
-Thomas elhintette azt a gondolatot, hogy egy férfi lehetett annak az autónak a sofőrje, amelyik nekiment anyuéknak. De ezt Ő nem tudhatta volna, elvégre a kocsi lopott volt, a tettes pedig elhagyta a baleset helyszínét, mielőtt a rendőrök és a mentők kiérkeztek volna.-néztem az előttem ülő, még jobban ledöbbent göndörre. Hallottam, ahogyan egy mély levegőt vett, majd figyeltem, ahogyan pár percig orrnyergét masszírozta két ujjával.
-Szóval azt akarod mondani, hogy az életünk megkeserítője már arra is rájött, hogy kivel voltál kapcsolatban, és az a háborodott Thomas bele is ment abba, hogy segítsen neki megölni minket is?-szólalt fel, de tudtam, hogy kérdésére nem várt választ, sőt jobbára csak magának tette fel, hogy tisztában legyen mondandóm lényegével.
-Talán nem tudta, hogy ellenünk szövetkezik, vagy az is lehet, hogy megfenyegették Őt.-próbáltam szépíteni a helyzeten, ámbár ennek az lett a következménye, hogy Harry még frusztráltabb lett, és dühösen pillantott fel szemeimbe.
-Ne próbáld meg megvédeni Őt, Violet! Valószínűleg az Ő keze is benne lehetett abban, hogy megölték a szüleidet, te pedig azon agyalsz, hogy nem önszántából tette?-állt fel hirtelen a székről, majd tehetetlenül széttárta a karjait. Legszívesebben közéjük bújtam volna, de biztosra vettem, hogy nem az volt a megfelelő pillanat, főleg nem azért, mert ismét Thomas miatt veszekedtünk.
-Én csak próbálok kiutat találni abból a lehetetlen helyzetből, amibe csöppentünk!-szóltam hangosabban a kelleténél, aminek a következménye az lett, hogy barátom sebesen indult meg felém, de álltam lángokat szóró tekintetét. Két kezével megtámaszkodott mellettem a pulton, majd úgy nézett rám.
-Miért hiszed még mindig azt, hogy az emberek olyan jók és önzetlenek, mint amilyeneknek láttad Őket kisgyerekfejjel? Ez nem egy mese, mert jó tett helyében nem kapsz mindig jót, ahogyan azt elvárnád. Az élet nem egy bumeráng amit, ha mindenféle remek dolgokkal megpakolva elhajítasz úgy is fogsz visszakapni. Az élet egy romhalmaz és ez sosem lesz másképp.-nézett rám áthatóan, kissé még idegesen, de ahogyan szavait kimondta, érzelmei sokkal inkább átmentek a lehangoltba, ugyanis rájött szavai lényegére. Talán saját magában is átértékelődött mindaz, amit eddig gondolt.
-Nem kell mindig negatívan hozzáállnod mindenhez.-ráztam meg a fejemet, mire az előtte álló csak ellökte magát tőlem, majd fel s alá kezdett el járkálni a konyhában, majd hirtelen megállt és felvont szemöldökkel az irányomba nézett.
-Miért, látsz valami pozitívat ebben a kialakult helyzetben? Bármit.-nézett rám gunyorosan, én pedig bólintottam, és vettem egy mély levegőt, ezzel megpróbálva megnyugtatni magam, s felkészíteni a következő szócsatánkra.
-Igen.-helyeseltem, majd csendesebbre vettem a hangomat bízva abban, hogy ezzel nyomatékosítani tudom azt, amit mondani akartam-Magunkat, Harry.-pillantottam csodaszép smaragdzöld kozmoszaiba, majd amint láttam, hogy vonásai meglágyultak a szavaimtól, biztosra vettem, hogyha a háborút még nem is nyertem meg vele szemben, de ezt az apró csatát mindenképpen.
-Violet.-szólított, s imádtam, hogy mikor nevemet hangoztatta, mindig érezhető volt a belőle áradó szeretet még akkor is, ha Ő még egyszer sem mondta ki, hogy mit érzett irántam-Gyere ide, kérlek.-tárta szét a karjait, én pedig bármiféle gondolkodás nélkül közelebb léptem hozzá, majd szorosan megöleltem Őt. Felemelő érzés volt ismét a karjaiban lenni, és bármit megtettem volna azért, hogyha ez így is marad volna, amíg világ a világ. Viszont tisztában voltam vele, hogy ez nem volt lehetséges, mert így, hogy a szüleim már nem voltak az élők sorában, bármi előfordulhatott, akár még az is, hogy Vincent és a bandája álmunkban öl meg minket-Ezzel az egy szóval is megtudtál nyugtatni.-kuncogott fel a saját kínján-Örülök, hogy van olyan, hogy mi. Amikor ma megláttam, hogy Thomas olyan közel volt hozzád, sőt megakart csókolni, legszívesebben az utolsó lélegzetvételéig ütöttem volna.-mondta, én pedig óvatos puszit adtam nyakára, amitől éreztem, hogy kirázta a hideg, majd szorosabban öleltem tovább. Nem álltam még készen arra, hogy megcsókoljam Őt, mert helytelennek tartottam azt, hogy mi olyanokat műveljünk annak ellenére, hogy a szüleimet ma temettük el. Pontosan tudtam, hogy Harry hasonlóan gondolkodott, mint én, annak ellenére is, hogy valószínűleg neki is bizsergett az ajka azon morfondírozva, hogy ismét érintsük egymást.
-Az előbb mondtad, hogy örülsz annak, hogy nincs olyan, hogy te és én, hanem csak olyan van, hogy mi. Mégis képes lettél volna Őt megütni?-vontam fel a szemöldökömet, miközben kicsit elváltam tőle, s gyönyörű szemeibe néztem. Elmosolyodott.
-Ez úgy hangzott, mintha bizalmatlan lennék, viszont egyszerűen csak nem bírom elviselni a tudatot, hogy hozzád ér és...
-Te féltékeny vagy.-vigyorodtam el, miközben láttam, hogy a karjaiban tartó férfi is hasonlóan cselekedett, nemsokkal később pedig vállat rántott.
-Probléma?-vonta fel a szemöldökét játékosan, miközben huncut mosoly bujkált ajkai sarkában. Imádtam, hogy még a legrosszabb pillanatokban is képes volt megnevettetni, sőt valószínűleg ha ezt tovább műveltük volna, egy időre el is felejtettem volna a rossz dolgokat. Viszont nem voltunk időmilliomosok, ugyanis egyre inkább futottunk ki belőle, legalábbis abban a helyzetben úgy éreztem.
-Nem, egy bizonyos mértékig egészséges is.-informáltam a gondolataimról.
-Köszönöm, Dr. Morel.-kuncogott, majd végigsimított az arcomon, miután meglátta, hogy szavai nem éppen jó pontot érintettek. Egyre inkább tudatosult bennem az, hogy ezek után a dolgok után nem biztos, hogy valóra válthatom az álmomat, mint orvos. Ezt Harry is tudta-Kilábalunk ebből, megígérem. Holnap reggel elmondjuk Billnek és Charlottenak, hogy mire jöttél rá, azután pedig kitalálunk valamit. Megfogunk menekülni, akár így akár úgy, de rendben leszünk.-adott egy apró puszit a homlokomra, majd megfogta a kezem-Ma éjjel velem alszol?-kérdezte csillogó szemekkel, én pedig egyszerűen nem tudtam neki ellenállni. Szükségem volt rá és a közelségére, s reménykedtem benne, hogy talán karjainak szoros ölelése, és halk szuszogása megnyugvást fog hozni a már így is túlságosan megtépázott szívemre. Teljesen biztos voltam benne, hogy az ismét együtt alvás nemcsak rám lesz jótékony hatással, hanem Harryre is, ugyanis azóta, mióta külön vagyunk, sokkal ingerlékenyebb lett. Szerettem volna, ha ez alább hagy, s tiszta fejjel tudunk gondolni az elkövetkezendő napok eseményeivel kapcsolatban. Hiszen gyanítottam, hogy amint reggel felkelünk, az életünk megfog változni, s egyikünk sem tud ellene tenni semmit sem. Csak abban reménykedtem, hogy ez a változás jó lesz, s nem a mélybe lök minket...
*-* Csatlakozz a Facebook csoporthoz te is! *-*
Csoport név: Ladybady Books
Elérhetőségeim:
Facebook: Laura Petes
E-Mail: ladybadybooks*gmail.com
Ha kedved tartja csatlakozz, vagy jelölj be, esetleg küldj e-mailt! Minden kérdésre válaszolok! <3
Kérlek komizz!
✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴
ESTÁS LEYENDO
H. - (H S) ღBefejezettღ
Fanfic"Szükségem van arra, hogy azt mond, akarsz engem..." Egy elrabolt lány és egy megtébolyodott fiú története, a megbocsájtásról, az elfogadásról, és a végtelen szenvedélyről. Arról, hogy amennyire két ember különböző, annyira egyforma is, csak meg k...
