H. - (H S) ღBefejezettღ

Harmincnyolcadik fejezet

  ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴ 

~A szerelmeddel végre tudom folytatni. Csak a karjaidban érzem boldognak magam.~

Esperanza mía 

Violet Morel~

Az arcom már könnyekben úszott napok óta, miközben a hideg kövön feküdtem félmeztelenül. Alig volt erőm megmozdítani a tagjaimat, beszélni pedig csaknem teljesen képtelen voltam ugyanis a szám kiszáradt, torkom pedig kapart. Bőrömet horzsolások és vágások tarkították, hajam pedig csapzottan állt fejem tetején. Reménytelenül bámultam a plafont, miközben mindenféle dolog eszembe jutott. Ott volt Adam, aki lehetséges volt, hogy már nem is élt. Csaknem szétszakított a bűntudat, mert nem töltöttem vele még több időt, arról nem is beszélve, hogy mérhetetlenül sajnáltam Őt, mert ilyen fiatalon kellett eltávoznia közülünk. 
A kisfiú miatt az idős házaspár is bekúszott a gondolataimba, leginkább az, hogy mit feltételezhettek rólam, amikor nem láttak többé a kórházban Thomas megjelenését követően. Valószínűleg azt hihették elszöktem, vagy csak otthagytam Őket mindenféle szó nélkül. Pedig ez nem így volt, egy pszichopata elrabolt, majd órákkal később egy teherautóba tuszkolt és leszállított Vincent Graham bandájának. A férfit már kétszer láttam, mind a két alkalommal megvert, és fenyegetett, hogyha nem árulom el neki, hogy a barátom hova tette azt a porokat, amelyek bebizonyíthatták a bűnösségét, akkor hidegvérrel fejbe lő. Szerencsére eddig ez még nem történ meg. Ugyanakkor ostoroztam is magam, mert nem kérdeztem egyszer sem Harry-től, hogy hova rejtette a drogokat. Talán szánalmasnak tűnhettem, de megakartam menteni saját magamat, még akkor is, ha emiatt a húzásom miatt megérdemeltem volna a halált. 

Harry... Ő viszont nem csak alkalmanként volt a gondolataimban, hanem minden egyes másodpercben. Akkor is, amikor Thomas beadott egy injekciót, amitől teljesen elkábultam, majd amikor kinyitottam a szemeimet, csak véres ölemet pillantottam meg. Pontosan tudtam mit művelt velem a volt barátom és, ha nem lettem volna érzelmileg stabil, valószínűleg már beleőrültem volna a tudatba, hogy megerőszakolt. Talán Harry miatt voltam ennyire ott fejben hiszen tisztában voltam azzal, hogy szeretett, még akkor is, ha egyszer sem mondta ki. Az fix volt, hogy nem hagyta nyugodni a tudat, hogy eltűntem, és valószínűleg mindent felforgatott annak érdekében, hogy megleljen. Attól féltem, mire sikerül megtalálniuk késő lesz. Nemcsak, mert valamelyik maffia tag megöl, mert nem féltettem annyira a saját életemet, sokkal inkább amiatt aggódtam, hogyha Harry megtudja ezt, akkor teljesen elhagyja magát főleg, ha Adam sem élte túl a rákkal való küzdést. Mi voltunk a smaragdzöld szemű férfi biztos pontjai, de ha mindketten elveszítjük az életünket, akkor Ő sem fog tovább küszködni a démonjaival, és fejet hajt előttük. 

-Hogy érzed magad, virágszálam?-hallottam meg egy gúnytól csepegő hangot, amelynek a gazdája benézett abba a rácsokkal elkülönített helyiségbe ahol fogvatartott. Rövid időn belül kétszer fogtak el, az első alkalom kellemesen végződött, de éreztem, hogy a második nem ilyen lesz. 

Nem válaszoltam Vincentnek, csak fejemet az irányába fordítottam, és mélyet sóhajtottam. Talán ezzel akartam felkészíteni magam mindarra, ami következett. Vártam, hogy mit vesz elő a háta mögül, azonban csak állt velem szemben és fürkészően pásztázott. 

-Mit látott benned az az ostoba Styles?-gondolkozott hangosan-Azt sem értem miért maradtál vele.-rázta meg a fejét, majd folytatta-Vagy nem szívott a kapcsolatotok alatt?-húzta össze a szemöldökeit miközben megvakarta az állát. Szőke haja rendezetlenül állt a feje tetején, sötét szemei pedig pontosan illettek hasonló színű ruhájához-Tudod, nagyon furcsán reagált a szervezete a legtöbb drogra.-kezdett bele a mesélésébe, én pedig legszívesebben befogtam volna a fülem, bár meg sem bírtam mozdulni-A lányok az aranyos kis pofija miatt imádták, aztán miután ágyba bújtak vele, majdnem elájultak. Styles nagyon szerette, ha irányíthatott. Emlékszem, egyszer az egyik pipihez mentőt kellett hívnunk. Gondolhatod, azt hittem bezárják a clubbot.-rázta meg hitetlenül a fejét, én pedig csak döbbenten figyeltem Őt. Komolyan egy emberről beszéltünk? Rendben, egyszer majdnem előfordult, hogy úgy tett a magáévá, hogy nem akartam, de akkor valóban szedett valamit, utána pedig egyszer sem fordult elő egy ilyen alkalom sem. Az én Harrym sosem bántott volna, legalábbis tiszta fejjel semmiképpen. Nem bírtam elképzelni a férfit, amint aranyos vagy kellőképpen mocskos szavak helyett erőszakkal próbálja magát a csúcs felé terelni. 

-Hazudsz.-böktem ki hirtelen, Vincent pedig meglepődött karcos hangomat hallva. Be kellett vallanom, én is hasonlóan reagáltam rá.-Ő sosem bántana engem.-motyogtam, majd feljebb tornáztam magam, félig csupasz hátamat pedig nekivetettem a hideg falnak. 

-Oh, valóban?-húzta fel a szemöldökét-Egyszer mindenképpen kipróbáljuk ezt már, ha megéled.-szólt gúnyosan, arca pedig megvető lett. Mondandója után elővette a zsebéből a cella kulcsait, majd miután benyitott, felnyalábolt a földről. Félig lógtam karjában, ugyanis képtelen voltam kiegyenesedni. Legyengültem, tagjaim pedig sajogtak, arról nem is beszélve mennyire féltem mit is fog tenni velem. Végigvezetett egy hosszú folyosón, ahol ugyanolyan helyiségek voltak, mint amilyen én tengettem a napjaimat már hosszú ideje. Valószínűleg egy rég nem használt börtönben voltunk, amit a maffia mindenféle mocskos és véres dologra használhatott az évek alatt. 

Egy nagy aulába értünk, ahova az összes folyosó futott. Helyben volt néhány ismeretlen férfi, és Thomas is, akinek a gondolatára felfordult a gyomrom. Nem tudtam hogyan került Vincent mellé, de emiatt kiélvezhette az örökké tartó gyűlöletemet iránta. Istenem, régen szerelmes voltam ebbe a férfibe! Vajon Harrynél is ezt fogom érezni? Hogy elárult és megalázott, miközben én minden tőlem telhetőt megtettem kettőnkért? Nem, Harry nem volt olyan, mint Thomas. Szeretett engem, és biztosan keresett már, ahogyan Bill is. 

-Nos, virágszálam, azért jöttünk ide, hogy végre pontot tegyünk ennek az ügynek a végére.-rántott a kezemet egyet Vincent. A velem szemben állók égető tekintetétől összeszorítottam combjaimat, így is megpróbálva takarni magamból valamit, bár a fehérneműim így is koszosak voltak-A helyzet az, hogy az utóbbi öt napban megpróbáltunk megtörni téged, sajnos eredménytelenül, szóval ez az utolsó esélyed arra, hogy kinyögj bármit is, ami a droggal és a drága barátoddal kapcsolatos.-szólt hozzám gúnyos hangnemben, amitől még inkább megalázottnak éreztem magam. Fogalmam sem volt, hogy öt nap leforgása alatt hogyan csöppenhettem cseberből vederbe. Egyszerre annyi gond nyomta lefelé a vállam, hogy legszívesebben csak hagytam volna nekik, hogy agyonlőjenek. 

-Nem tudok semmit sem, de már mondtam!-kiáltottam. Elegem volt az ostoba kérdéseikből abból, hogy képtelenek voltak felfogni, nem tudtam a porok helyéről, sőt már Harryről sem többet. 

Vincent lökött rajtam egyet, így a nyirkos, hideg betonra zuhantam, ami felhorzsolta a lábamon és a kezemen a bőrt. Sírni támadt kedvem, zokogni akár egy kisgyerek, aki elesett az új bicikliével. De nem tettem, helyette inkább dühösen néztem fel rá, mire a férfi elfogadta az egyik társától a felé nyújtott fegyvert. Nagyot nyeltem, s arra gondoltam, ha már meg kellett halnom, legalább olyan emberért tettem, aki fontos volt nekem, s szép időket töltöttünk együtt. 

-Utolsó esély arra, hogy megváltoztasd a mondanivalód.-szólalt fel, miközben élesítette a kezében tartott, halált osztó fémet. Vettem egy mély levegőt, szemem sarkárból pedig észrevettem, hogy Thomas is hasonlóan tett, mint a főnöke. 

-Utolsó kívánság, baby?-kérdezte volt barátom, én pedig csak izzó tekintettel pillantottam bele íriszeibe. 

-Rohadj meg!-szinte köptem felé szavaimat, azonban mire felfoghattam volna mi is történt, Thomas holtan esett össze előttem...

  ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴