H. - (H S) ღBefejezettღ

Nyolcadik fejezet

       ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴    

*Ha tudnád mennyire szükségem van /A szerelmedre, hogy túléljem /Mert szavaid nekem a mennyország /Az, ahol boldog vagyok*

/No estoy sola/

Harry Styles~

-Igen, rákos...-suttogtam magam elé. El sem hittem, hogy elárultam Violet-nek, hogy az öcsém miféle betegséggel küzd. Eddig még nem sokan tudták, csak azok, akikhez nagyon közel álltam, de mára már, minden máshogy van. 

-Sajnálom.-szólalt meg pár perc néma csend után. Nem válaszoltam rá semmit, még akkor sem, mikor közelebb lépett, és kezét enyémre tette. Csak bámultam magam elé, oda, ahol kezeink voltak. 

-Négy éves volt, mikor diagnosztizálták. Most hét éves.-fogalmam sem volt, mi történt velem, de annyira jól esett valakinek elmondani azt, ami nyomta a szívem. Még akkor is, ha nem éreztem teljes biztonságban a titkaim-Emlékszem, azután romlott meg minden.-horkantam fel. 

-Mi történt?-kérdezte óvatosan.

-Minden szar azután zajlott le, miután megtaláltam az orvosi leletét.-elhúztam a szám, és figyelmen kívül hagytam a szépség kérdését-Elfecséreltem az életemet, neki pedig...csak pár hónapja van hátra. Nem töltöttem vele elég időt. -éreztem, ahogy szívem összefacsarodott a gondolatra, miszerint egyedül maradok. Senki sem lesz mellettem, és tartok attól, hogy ismét beszippant a sötétség. 

-Harry...-szólított teljes nevemen. Furcsa volt ezt ajkaiból hallani, azonban szerettem volna ha folyton ismételgette volna, annyira tetszett.

Felnéztem rá, és láttam sajnálkozó, szomorú tekintetét. Azonban nekem nem volt szükségem a sajnálatára. Senki szánalmára sem volt szükségem. Megvoltam magam, hiába tartottam a magányosságtól. 

-Ne hibáztasd magad. Adam betegsége nem miattad alakult ki.-szorította meg kezem biztatóan. Lehajtottam a fejem. 

-Több időt kellett volna vele töltenem. Ez így nem fair, hogy Ő meghal. Holott én vagyok az aki ezt megérdemelné.-pillantottam a szobák felé, attól tartva, hogy az öcsém bármelyik pillanatban kiléphet a hálójából, és meghallhatja beszélgetésünket. 

-Ez nem igaz. Egyikőtök sem érdemli meg.-ingatta meg fejét, s ahogy szemeibe néztem, fájdalmat láttam. Az én fájdalmamat. 

Nem válaszoltam mondatára, csak felidéztem minden ostobaságot, melyet elkövettem egészen a mai napig. Ma sem lett volna szabad kiabálnom vele, nem érdemelte meg. Úgy, ahogy senki sem érdemelte meg azt, amit eddig csináltam vele. Tudtam, hogy emiatt meg fogok fizetni, és emiatt veszítem el Adam-et. Mert éreztem, tudtam, hogy létezik olyan, hogy karma, és az előbb utóbb arcon fog ütni. 

-Mikor lefektettem, azt kérdezte, hogy ezentúl te vigyázol-e ránk.-mosolyogtam megtörten a lányra. 

Félve vettem észre szemeibe gyűlő könnyeket. És akkor feleszméltem miről beszéltem neki. Fújtam egyet, keze közül kihúztam sajátom, és zavartan pillantottam körbe az apró konyhában. Miért mondtam neki el ezeket? Most biztosan őrülnek tart a gondolataim miatt. 

-T...találsz müzlit a szekrényben, tej pedig a hűtőben van.-emlékeztem vissza arra, hogy miért is jött a konyhába. Felpattantam a székről, majd a szobámba vonultam. Muszáj volt rendeznem gyors lélegzetvételeim. 

Lecsúsztam az ajtó mellett, miközben kezem a tüdőmre szorítottam, és mély levegőket vettem. A pánikbetegségem már kiskorom óta élt bennem, azonban miután érettebb lettem, nem nagyon észleltem, mostanáig. Mintha csak elfelejtette volna mi a munkája. Az, hogy kikészítse a mindennapjaim.