H. - (H S) ღBefejezettღ

Tizenhatodik fejezet

          ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴ 

**Egy másodperc alatt visszaadtad a világot nekem/ De én többet akarok**

/Te Quiero Mas/

Violet Morel~

-Harry! Kérlek, feküdj vissza!-szóltam a fiúra aki éppen készült kikászálódni az ágyából. Egy hét telt el azóta, mióta Harry-t megverték, és mióta kórházba került. Szerencsére már pár napja itthon tengeti az óráit, aminek Ő kifejezetten örül. Az igazat megvallva, én annyira nem. 

Folyton mozogni és csinálni akar valamit. Egyszerűen képtelenség lelőni, és lekötni valamivel a figyelmét. A doktor úr azt mondta, hogy egy ideig nem szabad neki huzamosabb ideig járkálnia, de a férfi hajthatatlan. Csaknem rosszabb mint az öccse, aki teljes mértékben az én pártomat fogja, néha mégis a bátyja oldalán találom, miközben egymással verekednek. Nos... ebben a pár napban úgy éreztem magam, mint egy óvónő... azt hiszem, nem alaptalanul. 

-Nem! Majd te alszol az ágyamban, én pedig a kanapén. Nem olyan rossz az, kibírom.-halvány mosollyal felém pillantott, majd készült volna felállni, én viszont visszanyomtam a helyére. 

Csupasz mellkasának érintése nyomán bőröm bizseregni kezdett, s ahogyan smaragdzöld íriszeibe néztem, szívem hevesebben kezdett dobogni mellkasomban. Az utóbbi egy-két napban rendszeresen emlékeztetnem kellett magam arra, hogy nekem barátom van. Talán... túl sokszor is. Főleg inkább azokban a pillanatokban, mikor hihetetlen közel kerültünk egymáshoz. Ez pedig... elég gyakran előfordult. 

-Az orvosod azt mondta, hogy nem szabad mozgolódnod. Aludj itt, én pedig megyek a kanapéra.-mosolyogtam rá, viszont Ő kitágult íriszekkel kémlelt. 

-Isten ments! Arról szó sem lehet. Nem aludhatsz a kanapén!-jelentette ki ellenvetést nem tűrően. Megforgattam a szemeim, viszont még mindig mellkasán támaszkodtam. Éreztem ahogy arcom enyhe pírban úszott, mégsem távolodtam el tőle. 

-Mégis miért nem?-kérdeztem gunyorosan, de nemsokkal később elléptem az ágya mellől. 

-Mert nem és kész.-csóválta meg fejét, szemében pedig titokzatos fény csillant. Ráhagytam, hiszen az Ő dolga volt, mégis furdalta a kíváncsiság az oldalam.

-Akkor alszom Adam szobájában.-rántottam vállat és készültem volna elhagyni a szobát, de utánam kiáltott. 

-Majd én alszok az öcsémnél!-kiáltotta, mikor én már az ajtó túloldalán álltam. Nevetve csuktam be magam mögött a nyílászárót, és miközben átléptem a másik helyiségbe, reménykedtem benne, hogy nem fog utánam jönni... 

~*~

A Nap enyhén világító sugaraira keltem, amelyek szemhéjaimat érték, szakadatlan. Arcomat a párnába fúrtam, és jobban összehúztam maga, így megpróbálva visszajutni az álmaim világába. De reménytelen volt minden próbálkozásom, mikor meghallottam a mellettem hortyogó kisfiú hangját. Felemeltem a fejemet, majd hátam mögé tekintettem. Erős nevetés kapott el, mikor megláttam Adam-et, aki széttárt karokkal és lábakkal aludt, száját kitátva. Ha jól láttam, még apró nyál utacska is megbújt ajkai mellett. 

Számat kezemmel tapasztottam le és úgy kuncogtam tovább, hiszen nem szerettem volna felkelteni a fiút, akármennyire is viccesen nézett ki, ahogyan szundikált. Óvatosan és halkan, kikászálódtam a takaró alól, majd azt a mellettem fekvőre terítettem, hiszen az éjszakai mozgolódása közben sikerült lerúgnia magáról.