H. - (H S) ღBefejezettღ

Huszonkilencedik fejezet

  ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴ 

     

**Ne gyere vissza most már. Már nem használ nekem a bocsánatod. Oly' vak voltam, ó. Hittem neked megváltóm.**

Violet Morel~

Órák teltek el azóta a bizonyos beszélgetés óta a konyhában. Mindannyian feszültek voltunk, néha pedig még egy kisebb összezördülés is benyomult közénk, de hamar rendeztük a sorainkat. Rettegtem apám érkezésétől, és nem azért, mert ismét láthattam, hanem mert tisztában voltam vele, hogy nem fog jó hírekkel szolgálni, a megoldása pedig eléggé nehéz lesz. 

Ahogy Bill ígérte, megpróbáltunk kitalálni valami tervet, de semmire sem jutottunk, leginkább azért, mert amik a fejünkbe csapódtak mind az utazáshoz volt kötve, mi pedig Adam-el nem szerettünk volna repülőre vagy hajóra szállni. És azt hiszem, ez érthető is volt, több okból is. 

A kanapén ültünk és halkan beszélgettünk, mert a fiatalabb Styles fent aludt a hálóban. Mint órákkal ezelőtt, akkor is éppen egy terven dolgoztunk és próbáltunk meg kieszelni, több, mint kevesebb sikerrel. 

-Mi lenne, ha egyszerűen szembeszállnánk velük? Vagy felhívnánk a rendőrséget?-kérdezte Harry már teljesen reményvesztett hangon. Igaza volt, én is inkább a legegyszerűbb dolgokhoz folyamodtam volna, de mindegyik őrültség volt. 

-Szembeszállni velük öngyilkosság lenne. Ha pedig a rendőrséget hívnád, az apámat lecsuknák, a város pedig pletykálni kezdene.-mondtam, szavaimnak pedig nyomatékot adtam az erős gesztikulálással. Akármennyi ostobaságot is tett már az apám, akkor sem szerettem volna rácsok mögött látni. 

-Igen, persze. De tud valaki jobb ötletet?-kérdezte, másodpercekkel utána pedig megszólalt a csengő. Bill pattant, és azonnal kinyitotta az ajtót, ez pedig reménységgel töltött el, mert megeshetett, hogy édesapám állt ott. Hiányzott, kegyetlenül és az, hogy újra láthatom reménnyel töltött el. 

-Remélem.-súgtam magam elé, nemsokkal később pedig egy magas alak sétált be a nappaliba. 

Furcsa volt, hogy nem volt rajta szokásos, fekete földik érő ruhája, és nem fogta kezében a Bibliát, hanem egyszerű farmerben és pólóban mutatkozott. A nyakában csüngő kereszt, hasonlított Harryéhez, viszont barátomnak meglehet, hogy nem fűződött hozzá annyi emléke és szent gondolata. Bár, nem voltam senki, hogy ítélkezhessek felette. 

-Apa!-motyogtam magam elé, majd nem is foglalkozva Harry kezével, ami a lábamon pihent, felugrottam, és szorosan megöleltem Őt. 

-Kislányom!-fonta körém karjait, és hajamba súgta szavait. Annyira hiányzott már az illata, és a közelsége, hogy észre sem vettem, hogy sírtam. Igaz, nem hangosan, de lecsordult néhány könnycsepp az arcomon. És akkor eszembe jutott, hogy mit tett és, hogy mennyi mindent hallgatott el előlem. 

Szinte azonnal szakadtam el tőle, majd sétáltam vissza a helyemre, miközben figyeltem, ahogy Bill és Charlotte is köszöntik Őt. Harry a helyén maradt, és összeszorított állkapoccsal méregette az előtte álló papot. Úgy tűnt, nem fűzik hozzá kellemes emlékek. Haragos, méregzöld szemeitől mások futva menekültek volna, viszont édesapám nem mozdult a helyéről. Köszöntötte Őt, de amint Harry nem reagált, kiengedett egy mély sóhajt, és helyet foglalt az egyik fotelban.