H. - (H S) ღBefejezettღ

Harmincnegyedik fejezet

✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴

~Nincs mit mondani most már.

Nincs miért sírni, vége van, csak az üresség maradt nekünk.~

Del otro lado

Violet Morel~

Sosem hittem volna, hogy az ember tud érezni olyasfajta sajgás, és ürességet a szívében, mint amelyet én éreztem azután a hír után, amely megpecsételte az életemet. Úgy gondoltam, óriási igazságtalanság volt, hogy pont az én szüleimnek kellett meghalnia, arról nem is beszélve, hogy mindez úgy történt meg, hogy közben kilométerekre voltam tőlük. Egészen a temetésig szerintem fel sem fogtam azt, hogy mi is történt. De mikor láttam azt a sok embert, akik velem együtt gyászolták a szüleimet, elhúzták előttem a függönyt. Kétségbeesetten zokogtam, amikor megláttam, hogy egyszerre kettő koporsót engedtek a föld alá, arról nem is beszélve, hogy az apám helyett, most valaki más mondta a gyászbeszédet. 

A telefonhívás után pár órával már indultunk is vissza Londonba, ahol Bill bácsi és Charlotte üdvözöltek minket, persze nem akkora odaadással, mint ezelőtt. Napokon belül fogadtak minket a rendőrségen, és a férfi, aki felhívott engem elmondta, hogy egy kereszteződésben történt a baleset. A szüleim kiakartak hajtani az egyik mellékutcából, a jobb oldalról érkező autó pedig indexelni kezdett, mintha le akart volna fordulni, azonban nem tette meg, és mikor apáék elindultak, oldalról beléjük hajtott. A tettes viszont elmenekül, így esélyük sem lett volna azonnal letartóztatni. A rendőr még azt is elmondta, hogy csaknem a felismerhetetlenségig torzult el mindkettejük teste az ütközés közepette, így valamelyikünknek azonosítania kellett Őket. Először én akartam menni, tudni akartam, hogy valóban a szüleim azok, viszont Bill és Harry eltántorítottak ettől a dologtól, és ketten tették meg helyettem. Akkor, bármennyire is kiabáltam, és őrjöngtem velük, mire kijutottunk az épületből, rájöttem, hogy csak a legjobbat akarták nekem azt, hogy ne lebegjen mindig a szemeim előtt a szüleim összeroncsolódott testének a látványa.

A telefonhívás óta egyedül alszom, bármennyire is szükségem lett volna Harryre. Egyedül akartam lenni, átgondolni mindent. Tisztában voltam vele, hogy ezzel fájdalmat okoztam Harry-nek, és elmélyítettem benne a gondolatot, miszerint bármi képes elválasztani minket, de abban a pillanatban nem érdekelt. Önző lehettem, de bele voltam merülve a saját önsanyargatásomba, és abba, hogy soha többé nem fogom látni a szüleimet. 

-Tessék, Drágám.-adott a kezembe Charlotte egy pohár vizet. Lassan már egy órája tartott a halotti tor, közben pedig úgy éreztem, hogyha még egy embertől kellett hallanom a részvétnyilvánítását, akkor elveszítem a maradék eszemet is. 

-Köszönöm.-hálálkodtam a nőnek, majd egy húzásra eltüntettem a folyadékot. Bill bácsi házában voltunk, ahol szerencsére akadt elég hely a vendégeknek, így nem kellett minden másodpercben valaki sajnálkozó tekintetét kémlelnem. 

-Minden rendben?-lépett mellém egy magas alak, akinek már csak a hangjától is magasra nőtt a pulzusom. Nem ért hozzám, és nem is lépett túlságosan közel, tisztában volt azzal, hogy akkor, abban a pillanatban nem akartam testi kontaktust sem vele, sem mással. Felnéztem smaragdzöld szemeibe, és megpróbáltam megfejteni, hogy min agyalhatott szavai közben.