H. - (H S) ღBefejezettღ

Kilencedik fejezet

  ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴  

*Van reményem/ Tudom folytatni/ Nem létezik a félelem*

/Esperanza mía/

Violet Morel~

-Szereted a könyveket?-kérdeztem a kisfiút, aki a szőnyegen ülvén lapozgatta a mesekönyvet, melyben igaz, több volt a kép, mint a betű, de előszeretettel figyelte a színes rajzokat. Hiába őriztem minden rezdülését azóta, mióta Harry elment, nem tudtam megunni nézését, de akármikor, ha megszólalt vagy egy kis részletet olvasott fel, esetleg kérdezett, mindig összerezzentem hangjára. Igaz, semmi okom sem volt a félelemre, hisz Adam csak egy aranyos fiú volt. 

-Igen.-válaszolt csendben, miközben tovább foglalatoskodott a földön lévő, színes borítású tárgyal-Harry azt mondta, hogyha nagy leszek, odaadja az összes könyvét.-ragyogott fel a szeme, mikor kiejtette bátyja nevét. Szívem összeszorult, és talán úgy is maradt pár pillanatig, míg belegondoltam, az előttem ülő tünemény nem fog felnőni, ezáltal testvérének nem lesz alkalma odaadni neki a hatalmas eszmei értékkel bíró tárgyakat. 

Kezemet fejem alá tettem, miközben fekvő állapotomban kinyújtottam lábaimat a kanapén. A nappalinak nevezhető kicsiny helyiség légterét betöltötte az apró tévéből szóló hang, melyre igazából egyikünk sem figyelt. Harry már órák óta elment, és fogalmam sem volt, hogy hova. Mikor odanyújtotta elém a telefonomat, és kilépett a bejáratin, egyből megpróbáltam felhívni valakit, azonban észrevettem, próbálkozásom teljesen felesleges volt, hisz a férfi előbb gondolkodott, és eltüntette a mobilban lévő kártyát, aminek segítségével fel tudtam volna hívni valamelyik barátomat, vagy ismerősömet...esetleg Thomas-t. 

-Nem tudtam, hogy szeret olvasni.-vontam össze szemöldököm, de végiggondolva ostobaság volt minden szavam, hisz nem is ismertem annyira a fiút, hogy tudjam róla ezt az információt. 

-Pedig igen.-bólintott az előttem ülő, miközben elmosolyodott egy újabb, viccesen megrajzolt formán. Talán az egyik Disney mese egyik könyves változata lehetett a kezében, bár a rajzok alapján nem tudtam volna megmondani mi is az. Hiába néztem már percek óta, amit Adam művelt, a Hófehérke valamint a Szépség és a szörnyeteg című szerzemények között vacilláltam. 

A hátamra fordultam, de közben a falon lévő órára pillantottam mely már lassan délután három órát mutatott. Hol lehet Harry? Nem mellesleg, miért hagyott itt minket? Nem tartott attól, hogy elszököm? Vagy nem aggódott a kisöccse miatt? 

-Egyébként...-kezdte mellettem, az előbb említett-...itt maradsz velünk?-kérdezte hirtelen. Ránéztem, és felvontam szemöldököm. 

-Szeretnéd, hogy maradjak?-szóltam hozzá. Válaszul, csak megrántotta vállát, s talán ez egy kicsit lekezelőnek hathatott, de láttam már ezt a mozdulatot Harry-nél, és ez arra utalt, valamire tudta a válaszát, de nem merte elmondani. Nem haragudtam Adam-re, miért tettem volna? Ő csak egy gyerek, akinek szüksége lenne egy kis törődésre, amit nem kap meg a szüleitől. 

Hiszen, nem láttam még a szüleit, így fogalmam sem volt, hogy hol is tengették mindennapjaikat. Vajon gondolnak néha a fiaikra? Vagy nem? Esetleg elhagyták Őket? Vagy Harry hozta ide az öccsét? 

-Hol vannak a szüleitek?-kérdeztem hirtelen, minden megfontoltságot elűzve fejemből. Meglehet, hogy udvariatlan voltam, esetleg túl nyers, de szerettem volna tudni, így muszáj volt Adam apró alakjától megkérdeznem, mivel csaknem teljesen biztos voltam, Harry semmiképp sem mondta volna el. 

-Ők...-tartott egy kis szünetet, majd nagyon halkan folytatta-...elmentek, legalábbis Harry mindig ezt mondja.-rántott vállat ismét, mintha nem törődne ezzel, pedig biztos voltam benne, hogy hiányolja Őket...és a bátyja is. Lehet, hogy Harry emiatt ennyire hangulatember? 

-Nagyon sajnálom.-ültem fel, majd másztam a kisfiú mellé. Ő, mintha valami bátorság italt adtak volna kezébe-amit hamar le is húzott-olyan hévvel ölelt meg. Hirtelen nem tudtam mit tenni, csak lefagytam, de nemsokkal később pedig már visszaöleltem a csöppséget. 

-Hiányoznak. Bátyus nem tudja pótolni Őket.-sírt fel. Torkom összeszorult, és ki kellett pislognom a szemeimbe gyűlt könnyeket.

Igaz, még csak hét éves, de olyan érett gondolkodása volt, mint egy tíz évvel idősebbnek. Csodáltam benne, csodáltam, hogy ennyire erős, a betegsége ellenére is. És a testvérét is becsültem ezért, hisz neki biztosan nagyobb fájdalom ez, mert nem csak a szüleit veszítette el, hanem hamarosan a kisöccsét is elfogja. Vajon Adam felfogta, milyen betegségen is megy keresztül? A fájdalmat biztosan érzi, de az, hogy megértette-e azt, milyen veszélyes kór keseríti meg mindennapjait, nem volt teljesen garantált. 

-Elhiszem kicsim.-suttogtam neki, majd egy apró puszit nyomtam kopasz feje búbjára. Nem mertem erősen magamhoz szorítani, hisz tartottam attól, összeroppantom, annyira törékenynek tűnt. 

És ez megijesztett, nemcsak a gondolat, hanem az, hogy így láttam egy embert...egy gyereket, aki előtt még ott állt volna az egész élet. De nem, mert Isten elveszi tőlünk azt, ami rossz, olykor azonban Ő is tévedhet, mert vannak emberek, akik nem érdemlik meg, hogy ellopják tőle az élet lehetőségét. Pont mint Adam. 

Miért neki kellene elmennie? 

Percekig öleltük egymást, de egy tompa hang ütötte meg fülünk, melytől elengedtük a másikat. A bejárati felé kaptuk a fejünk, hamarosan pedig megláttuk, ahogy egy alak botorkált be, nehéz, fájdalmas léptekkel. A férfi felénk nézett, így teljes egészben felmérhettük a kíntól eltorzult arcát, és azt, hogy néhol színes foltok tarkították bőrét, sőt, alsó ajkából és orrából szivárgott a vér. Az a keze is tarka volt a vöröslő folyadéktól, mellyel oldalát szorongatta. Szólásra nyitotta ajkait, viszont azon hang sem jöhetett ki, mert idő előtt összeesett a földön...

*-* Csatlakozz a Facebook csoporthoz te is! *-*

Csoport név: Ladybady Books

Elérhetőségeim:

Facebook: Laura Petes

E-Mail: ladybadybooks*gmail.com

Ha kedved tartja csatlakozz, vagy jelölj be, esetleg küldj e-mailt! Minden kérdésre válaszolok! <3

Kérlek komizz!

✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴