H. - (H S) ღBefejezettღ

Huszonhetedik fejezet

  ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴  

**Hívő szemeimben kérlek, számomra nincs senki más. Csak azt akarom, hogy szeress és higgy bennem. Mert már tudom mi a szerelem, és csak próbálom bizonyítani neked.**

Violet Morel~

Rohamos léptekkel közelítettem volna meg a fürdőszoba ajtaját, viszont Harry megfogta a karom és maga felé rántott. Annál rosszabbul már nem is érezhettem volna magam, teljesen meztelenül álltam előtte. De nem csak testem volt ruhátlan, de szívem is levetkőzte előtte a legnagyobb titkát, hiszen kicsúszott a számon az a bizonyos kilenc betűs szó. Pocsékul voltam, és ezt a könnyek is mutatták, amelyek végigcsorogtak arcomon.

-Mit mondtál?-kérdezte, hangjában pedig idegesség bújt meg. Vajon mit gondolhatott? Hogy ez is egy újabb trükk arra, hogy biztonságban tudhassam magam? Vagy hitt nekem?

-Hallottad, nem fogom megismételni azért, hogy kinevess.-mondtam, hangom pedig rekedtes volt a torkomban lévő szorító gombóctól.

-Violet!-szólt utánam, mikor kiszakítottam kezem tartásából, és bemenekültem a fürdőszobába.

Magam mögött bezártam az ajtót, majd lecsúsztam mellette. Elfojtott zokogásban törtem ki, tenyeremet pedig szám elé szorítottam, hogy még véletlenül se hallja meg gyengeségem. Biztos voltam venne, hogy ott maradt a szobában, hiszen ütögetni kezdte az ajtót.

-Violet! Nyisd ki, az istenért!-emelte fel a hangját, ökle pedig minden egyes szónál találkozott a nyílászáró kemény borításával.

Aggódni kezdtem, hogy felreped kezén a bőr, utána pedig elhessegettem ezeket a gondolatokat, hiszen megbántott. Mélységesen megbántott, és ez nem az első alkalom volt. És nem az első eset volt, mikor felemlegette azt, hogy mennyire döntésképtelen voltam és mennyire kétszínű ribancként viselkedtem. De nem ezt akartam! Kicsit sem, mert hű akartam maradni Thomas-hoz, és minden lényeges döntést a legjobbak szerint akartam meghozni. De mi lett belőle, mikor Harry belerobbant az életembe, akár derült égből villámcsapás?

Összezavarodtam, furcsa és oda nem illő dolgokat kezdtem érezni az összetört férfi iránt, és egyre több rossz döntést hoztam meg. Téptem a hajam, mikor végigfutott a fejemen, hogy mennyi alkalmam lett volna elszökni, és elkerülni mind ezt. Ő pedig jó párszor meg is adta a lehetőséget, én viszont azt hittem, hogy azért nem mentem el, mert segíteni akartam rajta és Adam-en. De nem. Akkor jöttem rá, hogy beleszerettem a mindig bozontos hajú, teletetovált, smaragdzöld szemű férfibe, akin több heg volt, mint egy háborúból érkezett katonán. Megszerettem a rekedtes, mély hangját, a néha teljesen agyamra menő hangulatingadozásait és a folyton titokzatos félmondatait. Belehabarodtam a gödröcskés mosolyába, a vidám nevetésébe és a csillogó kozmoszaiba. Imádtam a beteg öccsét, akinek alig volt hátra pár hónapja, mégis éppen úgy vigyorgott és kacagott, akár egy teljesen egészséges vele egykorú. Egyszerűen csak... teljesen, végérvényesen és visszafoghatatlanul beleszerettem Harry-be és az Őt körülvevő dolgokba. A felismerés pedig ott tört rám, mezítelenül, a hideg fürdőszoba padlón ülve, miközben zokogva markoltam a hajamba.

-Violeta... kérlek szépen, nyisd ki az ajtót, muszáj megbeszélnünk ezt.-szólt kétségbeesetten és már nem ütötte az ajtót. Hangja nyugodtabb volt, és szerintem kezdte túltenni magát az előbbi veszekedésen. De én nem bírtam! Egyszerűen nem tudtam nem a szavaira gondolni és a tekintetére, amely szinte lyukat égetett a bőrömbe.