H. - (H S) ღBefejezettღ

Tizenkettedik fejezet

     ✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴✴   

*Maradj itt /Az elejétől a végéig*

/Cielo salvador/

Violet Morel~

A hideg, fehér kórházi falnak döntöttem fejemet, miközben lehunytam szemeim. Néhányszor szirénák hangja, esetleg a beteghordozó ágy kerekeinek zaját hallottam. Orvosok és nővérek futottak a folyosókon, betegek és látogatók pedig ki és be járkáltak az ajtókon. Egyedül mi ültünk a székeken Adam-el. Mellettem, a kopasz kisfiú, lábait lógatta le a narancssárga ülőalkalmatosságról, és figyelte, hogy egyszer eltűnik, másszor pedig felbukkan lába. 

A bátyját már vagy két órája betolták az előttünk lévő kórterembe, de még egyszer sem láttam kijönni onnét senkit sem. Nagyon reméltem, hogy semmi komolyabb baja nem esett, főleg úgy, hogy tudtam, egy kicsit miattam is el kellett viselnie a fájdalmat. Mert azt mondta, hasonló alakok támadtak rá, mint akiket a szülői házamnál láttunk. Ez pedig kicsit megijesztett, hisz nem tudtam az okát, miért is nem szabad visszamennem a családomhoz. 

Azonban, átmeneti megoldásnak ez pontosan megfelelt. 

-Próbálj meg aludni, Kincsem.-simítottam meg a kisfiú arcát. Bólintott, majd felhúzta a lábait a székre, és átkarolta azokat. Becsukta szemét, és fejét a falnak döntötte. 

Fogalmam sem volt, mennyi ideig is leszünk ott, de reméltem, mihamarabb kijuthatunk innét. Ez a közeg nem tett jót Adam számára, mert szinte teljesen biztos vagyok benne, elégszer látta már ezt a helyet.

-Kaphatok egy "jó éjt"puszit?-kérdezte a kisfiú, hangjában gyermeki ártatlansággal. Elmosolyodtam álmos tekintete láttán, hamarosan pedig odahajoltam, és ajkaimat homlokához értettem. 

-Aludj jól, Adam.-húzódtam el tőle, hamarosan pedig szürke szemeimet a világos, koszos fehér ajtóra szegeztem, remélve, mihamarabb kilép onnét valaki aki elmondja nekem, mégis mi történt Harry-vel. 

Fejemet oldalra fordítottam, felmérve, ki is érkezett a recepció elé, azonban mikor megláttam egy barna, felnyírt hajkoronát, szívem hatalmasat dobban. Azonnal Adam felé kaptam koponyám, és próbáltam hajammal minél jobban takarni arcomat. Utáltam, hogy még mindig Harry ruhái voltak rajtam, mert ha a férfi, aki közel állt szívemhez meglátott volna így, nem egy mocskolódó szóval illetett volna. 

Azonban reméltem, hogy Thomas minél előbb elmegy, és akkor tovább várakozhatok nyugodtan. Persze, miért történt volna ennyire egyszerűen? Az orvos kilépett a kórteremből, és egyenesen rám szegezte tekintetét. Hamarosan észlelte, hogy a mellettem lévő kisfiú, nyugovóra tért már, így oldalra biccentett. Hatalmas szerencsémre barátomnak háttal sikerült helyezkednem, így nem láthatta arcom. 

-Doktor Úr, jobban van?-céloztam a sérült férfire. Elhúzta a száját. 

-Kinek mi a jó.-sóhajtott, és Adam apró alakjára nézett-Persze, elláttuk a fiatalembert, és már stabilizáltuk az állapotát. Most minden rendben, talán ez éjszaka is így marad.-mondta, szavai közben pedig úgy éreztem, gyomrom felcsúszott egészen torkomig az idegességtől. 

-De mégis mi történt? -kérdeztem félve a választól. 

-Mr. Styles-nak, három bordája eltörött, és belső vérzése volt. Az oldalán lévő sebet kitisztítottuk és összevarrtuk, remélhetőleg minél előbb begyógyul. Apró horzsolások és karcolások is voltak a bőrén, de azokkal nem lesz nagyobb baj.-szólt. Ha eddig nem is, a mondatok után már teljesen biztos voltam benne, hogy rendesen elbántak vele.