BTS - Oneshots

TaeGi - Magány

Milyen érzés a magány? Mikor kiközösítenek? Mikor senki nincs aki szeret? Ritka szar. Minden magányos ember vágyik arra, hogy szeretve legyen. Legalább egy pár pillanat erejéig. Hogy valaki mellette legyen, amikor szüksége van egy ölelésre. Azonban a magányos, kiközösített embereknek ez egy lehetetlen vágy, vagy álom, ki hogyan nevezi.

Pont ugyan ezt érezte Min Yoongi is. Magányos volt. Senkije nem volt, de úgy érezte, hogy kibírja a magányt. Vagyis ezt csak próbálta elhitetni magával. Nem bírta, nagyon nem bírta. Szenvedett, de nem akart róla tudomást venni. Lelkét szépen lassan szétmarta az egyedüllét, és megszűntek a boldog érzései. Egész álló nap a zongoránál ült, és csak játszott a hangszeren. Napról napra egyre szívbemarkolóbb dalokat játszott el, de mintha nem is hallotta volna meg azokat. Nem reagált rá, mert már annyira ismerte ezt az érzést, hogy az semmi újat nem tudott neki mondani.

Egy átlagos napon a zeneterembe betért egy fiú. Pár évfolyammal Yoongi alatt tanult. Hallgatta, ahogyan Yoongi zongorázik, és hirtelen megértette, hogy mennyire magányos a másik. Mert az iskolában tényleg csak ő volt kiközösítve, mindenki más teljes mértékben boldog volt. Nevetgéltek, mosolyogtak a szünetekben. Csak Yoongi szája nem húzódott még egy picike mosolyra sem. És az éppen megérkezett fiú kötelességének érezte, hogy valami fényt, valami boldogságot vigyen a másik magányos, szomorú életébe.

Közelebb lépett zongorás fiúhoz, és hirtelen felindulásból leült mellé. A zongorás felé kapta a fejét, hiszen nem értette, hogy miért ült mellé bárki is. Csak nézte az újonnan érkezettet nagy szemekkel, arckifejezése kérdővé és kíváncsivá vált.

-Te ki vagy? - kérdezte meg Yoongi.
-Taehyung vagyok. - válaszolta a másik. - De csak Tae.
-Rendben.. Tae. Miért vagy itt? - tette fel újabb kérdését Yoongi.
-Azért vagyok itt, mert egyedül vagy. Meghallottam kintről ahogyan zongorázol. Olyan megható volt, hogy elkezdtem könnyezni. Aztán bejöttem a terembe, és láttam, hogy te vagy a diák, aki magányos. És úgy gondoltam, hogy jó társaság lennék neked. - adta meg a választ Tae.
-De... nekem nincs szükségem társaságra. Jó nekem egyedül, ne pazarold rám az idődet. Fölösleges. - próbálta Tae-t elküldeni finoman. - Én úgy sem számítok senkinek. Nem vagyok fontos. - az utolsó szavakat már csak suttogta, és arcán egy pillanatra átszaladt a szomorúság, de amilyen gyorsan jött ez, el is múlt.
-Dehogy nincsen szükséged társaságra! Az ember társas lény, nem tud magányosan élni! - mondta neki Tae, hogy kicsi jókedvet hozzon a másiknak.
-De nekem nincs senkim. Eddig is elvoltam egyedül, nincs szükségem barátokra! - jelentette ki Yoongi.
-De igen. És mostantól a barátod leszek, nem lehetsz többé egyedül. - Tae magabiztosan jelentette ezt ki. - Az lehet, hogy az egyetlen barátod leszek, de soha többé nem hagylak magadra. Mostantól mindig veled leszek! - a másik nem tudott megszólalni a meglepettségtől, mert Tae elég határozott volt, ő pedig nem akart neki ellent mondani.
-Rendben. De ne remélj túl sokat. Nekem nincs szükségem senkire. - Ezt még muszáj volt elmondania. De ekkor Tae boldogan fölpattant a székről, felrángatta Yoongit is, majd megölelte. Az idősebb annyira meglepődött, hogy kellett neki néhány másodperc, mire viszonozta az ölelést. De itt kezdődött el az ő barátságuk.

Sziasztok! Tudom, rövidebb lett mint az eddigiek, de azért remélem van, akinek tetszett.

Nemoo