BTS - Oneshots

VKook - Örökre

„-Örökké?
-Örökké."

A régen kimondott szavai járnak most is a fejemben. Miért mondta ezeket, ha nem tudta őket megtartani? Miért adott nekem reményt?

Esős délután volt. Aznap találkoztunk, pont a születésnapomon. Engem kiraktak otthonról a szüleim, amint betöltöttem a 18-at. Nem bírták elviselni tovább, hogy más vagyok. Talán Isten küldte, de lehet hogy csak szerencse volt, de meglátott engem az esőben sétálni egyetlen táskával és egy esernyővel. Ha ő akkor nem lett volna ott, valószínűleg én sem lennék most itt.

„-Mit keresel itt ilyenkor, ráadásul ebben az időben? - kérdezte, mire könnyes szemekkel ráemeltem tekintetemet.
-Kiraktam otthonról. - adtam rövid választ a kérdésére.
-Miért? - kérdezte.
-Mert nem bírták elviselni hogy más vagyok. A törvény miatt amíg gyereknek minősültem, maradhattam, de csak azért, mert nem akartak következményeket. - válaszoltam megint.
-Akkor.. ma van a születésnapod? - kérdezett megint.
-Igen. Ma van.
-Hát.. akkor boldog születésnapot! Garantálom, hogy mostantól jobb életed lesz. - értetlen fejemet látva folytatta - Velem jössz. Nem hagylak itt ilyenkor. Jeon Jeongguk vagyok. De neked csak Jungkook. - kezét nyújtotta felém, amit én el is fogadtam, majd néhány szót mondtam csak.
-Kim Taehyung vagyok. És köszönöm."

Az a nap is eszembe jut, percről percre újraélem azt a mérhetetlen nagy hálát és boldogságot tartalmazó éjszakát. Elvitt az otthonába, szállást adott nekem, egy ismeretlennek. Nála jobb emberrel még nem találkoztam akkoriban.

„-Szeretlek! - mondta ki, de nem hagyott válaszolni, mert rögtön ajkaimra mart. Pont olyan édes, ahogyan elképzeltem...

Mikor elváltunk egymástól, én sem mondtam sokkal többet.
-Én is szeretlek. Teljes szívemből. - erre csak elmosolyodott, majd újabb csókot kezdeményezett.
-Örökre? - kérdeztem, mikor elengedett, majd feltartottam a kisujjamat. Erre a tettemre elmosolyodott, majd válaszolt.
-Örökre."

Nem létezik örökre. Egyszer mindennek vége van. Még a legtökéletesebb dolgoknak is. Ha más nem, a halál elvesz mindent, ami maradt egyeseknek.

Emlékszem a sok boldog pillanatunkra. Te vajon emlékszel ezekre? Amikor a huszonegyedik születésnapomon elvittél a szüleidhez? Nagyon örültem ennek, és te is boldog voltál, hogy boldognak láttál engem, hiszen tudtad, mennyire hiányzott nekem a családi szeretet. Vagy az is csak álca volt? Szerettél igazán valaha?Elhittem neked, hogy örökre velem maradsz. Ezt sem tartottad be. Pedig megígérted. Miért ígérsz lehetetlent?

„-Annyira izgulok! Szeretni fognak? - aggodalmaskodtam.
-Perszehogy! Téged nem lehet nem szeretni. Nagyon szimpatikus leszel nekik, hidd el! - nyugtattál, én pedig meg is nyugodtam egy kis időre.

Amikor megérkeztünk a szüleid hazához, én majdnem összeestem, annyira izgultam. Nem bírtam volna ki, ha ők is utálnának a saját szüleim mellett. Csöngettél, majd megszorítottad a kezemet, hogy megnyugtass.
-Sziasztok! Jaj, de örülök nektek! - nyitott ajtót anyukád, aki mindkettőnket megölelgetett, majd betessékelt minket a házba.
-Csókolom! - mondtam halkan, mire az asszony kuncogott.
-Tegezh nyugodtan. EunJi vagyok. - nyújtotta a kezét, én pedig kezet ráztam vele. Ajkaimon boldog mosoly ült, hogy rajtad kívül mások is elfogadtak engem. Apukád is pont ennyire jól fogadott engem. Mennyire jól jött volna nekem is egy szerető család..."

Három év után ugyanott vagyok, ahol találkoztunk. Az eső megint esik. Nézem a város fényeit a kikötőből. Csodaszép. Nem csodálom, hogy az al idejöttél. Gyönyörű minden, én mégis megtörten, kisírt szemekkel állok a macskaköves parton. Ilyenkor mi van azzal az örökkével? Nem létezik. Létezett valaha? Soha nem létezett. Csak egy hirtelenjében kimondott szó volt, hogy megszerezz magadnak egy időre.

A világítás és a lassan elhalkuló eső koppanásainak hangja az esernyőmön megnyugtat. Egy apró mosolyt eleresztek még ebben az állapotban is. Szép. Minden ugyanolyan szép, mint aznap. Az utolsó felém intézett mondataid járnak a fejemben. Az utolsó együtt töltött perceink.

„-Sajnálom. - kezdted. Nem értettem.
-Mit sajnálsz, Kookie? - kérdeztem vissza.
-Nem szeretlek már úgy. Sajnálom. Az én hibám, nem a tiéd. - mondtad.
-Mióta, Kook? - csak ennyit kérdeztem. Nem mutattam, de nagyon összetörtem abban a pillanatban.
-Két hónapja. - tömör és halk válasz volt. Nem is vártam mást. - Haragszol?
-Nem haragszom. Ha neked nélkülem jobb lesz, akkor elfogadom. - mondtam halkan.
-Maradhatnánk esetleg... barátok? - reménykedve pillantottál rám, de a már így is kettétört szívemet nem akartam még jobban összetörni.
-Sajnálom, de nem. Nem tudnálak barátként kezelni téged. Nem tudlak elengedni. Jobb lesz, ha többet nem találkozunk és nem beszélünk. - válaszoltam.
-Én... tényleg sajnálom, Tae. - mondtad.
-Remélem találsz magadnak valakit. - mondtam, majd táskámat felkapva sarkon fordultam és vissza sem nézve elindultam. - Akit igazán szeretsz majd, nem úgy, mint engem... - Az utolsó mondatot már nem hallottad, mert csak magamnak suttogtam, mikor már távolabb voltam tőled. Tovább mentem. Nem tudatosan mentem oda, ahová. A szívem hozott ide. Egy utolsó búcsúra."

A könnyeimet nem tudom visszanyelni. Az eső elállt, de a szívemben még mindig vihar tombol, ami egyre csak jobban szed szét belülről. Mar a fájdalom, de nem tudok tenni ellene.

Az éjszaka sötétjében lépdelek csendesen. A pályaudvar felé tartok. Mikor elérem azt, jegyet veszek, majd a peronon várok a vonatomra.

Amikor az megérkezik, felszállok, majd a szinte üres vagonban helyet foglalok. Nincs többé Jungkook, nincs többé az az életem. Újat kezdek. De nem lesz semmi örökké tartó. Mert nem létezik örökre. Soha nem is volt, és nem is lesz.

Sziasztok! Ha téma ellenére tetszett, bátran jelezzétek :))

Nemoo