BTS - Oneshots

TaeHyung - Semmi sem tart örökké

Ez a történet most nem egy shipről fog szólni, mert nem szeretném a végkimenetelt megváltoztatni azzal, hogy valaki esetleg a főszereplő életébe kerül.

*Taehyung szemszöge*

Elegem van. Elegem van abból, hogy az embereknek semmit nem számít a véleményem. Sosem hallgatnak végig, mindig közbeszólnak, mintha ott sem lennék. Őszintén, már kezdem unni. Unom azt is, hogy folyamatosan basztatva vagyok, mindig beleszólnak abba, amit teszek. Ha valamit leírok, abba belekötnek, ha valamit esetleg elírok, akkor is. Mindenki csak röhög rajtam. Nekem ehhez már nincs energiám.

A mai nap megint ugyan azzal az érzéssel keltem föl, mint minden reggel. Egy cseppnyi remény, hogy a mai nap más lesz. De amint ránéztem a telefonomra, ez az aprócska vágy is szerte foszlott. Kaptam egy csoportos üzenetet, ahol megint oltogattak engem az emberek.

Észre sem veszik, de engem ezzel lassan megölnek. Bármit mondok, abba nekik mintha kötelességük lenne belekötni. Ez minden napos, és már úgy érzem, hogyha nem szólalnék meg, akkor kevesebb problémám lenne. Várjunk... ez egy remek ötlet. Nem szólalok meg, és akkor nem is fognak piszkálni a beszédstílusom vagy a mondandóm miatt. Nem fognak közbe szólni. Ez lesz a legjobb ötlet. Ezzel elkerülöm azt is, hogy kiröhögjenek.

Szóval eldöntöttem most már véglegesen, hogy nem fogok beszélni. Nem lesz olyan sok problémám, mint ezelőtt. Szuper. Ma kezdem is. Kikeltem az ágyból, és elindultam a szekrényem felé. Kiválasztottam az összes fekete ruhámat, mert ma csak ehhez a színhez volt energiám. Kimentem a konyhába, és készítettem magamnak egy szendvicset. Már nem élek a szüleimmel, ugyanis őket sem érdekeltem, és amint lehetett, elköltöztem otthonról. Most pedig egyedül élek. Miután megettem amit akartam, felkaptam a táskámat, és elindultam az első olyan napomra a suliban, ahol lehetőleg nem fognak piszkálni, mert nem fogok megszólalni.

Mikor beértem a terembe, mindenki rám nézett, aztán mikor realizálták, hogy ki vagyok, akkor vissza fordultak a saját teendőjükhöz. Leültem a helyemre, és csöndben ültem, amíg meg nem érkezett a társaság, akik elvileg a barátaim, de nem érzik, hogy fáj, amikor cikiznek. Na mindegy. Szóval bejöttek, megláttak, és oda is jöttek hozzám. Én meg sem szólaltam, ők meg várták, hogy köszönjek nekik. Feléjük fordultam, majd intettem egyet, és ledőltem a padra. Éreztem magamon a furcsálló tekinteteket, de nem foglalkoztam velük. Ekkor Jungkook megszólalt:
-Na mi van Tae, köszönni már luxus a barátaidnak is? Azt értem, hogyha a többieket nem üdvözlöd, de minket ismersz, nekünk köszönhetnél, vagy legalább annyit mondhatnál, hogy szia. - Nem válaszoltam neki, csak bólintottam egyet. - Tae, figyeltél az előbb? Nem úgy néz ki. Köszönj nekünk, mi is megtettük! - Erre egy vállrándítással reagáltam. - Mi bajod van neked? Tudod mit, ha majd el szeretnéd mondani, akkor majd oda jössz. - Ezzel elmentek a terem végébe. Ahj, ez nehéz lesz. Beszélnék én velük, de minden alkalommal kiröhögnek valami miatt, szóval inkább nem mondok semmit. Nem baj, majd megszokják.

A suli végeztével elindultam hazafelé. Mondjuk a tanároknak sem tetszett, hogy nem szólaltam meg, de hát nem tehetek róla, tartom magam az eredeti tervhez.

*1 hónappal később*

Azóta a bizonyos nap óta, amikor eldöntöttem, hogy többé nem beszélek, ők eltávolodtak tőlem. Pár napig még próbálkoztak, de végül feladták. Nem jöttek a közelembe, és nem piszkáltak. Ez egy sikeres feladat volt, mert nem basztatnak. Viszont így elveszítettem az állítólagos barátaimat. De most jól vagyok. Végre. De semmi sem tart örökké...

A mai nap is elindult. Felkeltem, elkészültem, és utam az iskolába vezetett. A kapuban jártam éppen, amikor hirtelen valaki, vagy valakik elkaptak oldalról, és számat befogva arrébb hurcoltak. Nem láttam őket, mert erősen fogtak, és nem tudtam elfordítani a fejemet. Nem beszéltek, így hang alapján sem tudtam találgatni. Ficánkoltam, mire adtak nekem egy pofont, ezért abba hagytam az eddigi tevékenységemet.

Elvittek egészen az erdőig, ami a suli mögött van, ott pedig valami bunkerbe vittek, amit látszólag valaki összerakott mindenből, amit itt talált. A szememet letakarták, majd kikötöztek a kezemnél fogva. Mikor ez megvolt, halkan megbeszéltek valamit, majd az egyikük levette rólam a kendőt. Amint megláttam őket, a szívem megfájdult. Csalódtam bennük. De már nem tudok mit tenni.
-Na és most hogy rájöttél, kik raboltak el, beszélni fogsz. - szólalt meg Jimin.

Teljesen lefagytam, de megszólalni semmiképpen nem szólaltam volna meg, mivel tartom magamat a némasághoz. Na meg valószínűleg egy hónap alatt teljesen berekedtem, lehet, hogy még dadognék is, ami miatt piszkálnának.
-Szóval nem mondasz semmit? Megint játszod a némát? Így állunk? Rendben, majd meglátjuk, hogy fogsz-e beszélni! - ezzel intett a többieknek, akik megindultak felém. Namjoon lefogta a lábaimat, és ez idő alatt a másik négy ember ütni kezdett. Folyamatos csapások érkeztek a testemre, de csak könnyeztem. Úgy éreztem, hogy ha ennyire utálnak, akkor fölösleges itt lennem. És akkor eszembe jutott valami, amivel mindennek vége szakadhat...
-Még mindig nem beszélsz? Rendben, akkor verjétek ájulásig, aztán hagyjuk itt. - ezzel a mondattal tényleg elkezdődött a szenvedésem, ami addig tartott, amíg elájultam. Aztán képszakadás.

Mikor fölébredtem, akkor már nem voltam megkötözve, de ugyan ott voltam, ahol hagytak. Lassan fölkeltem a földről, és mindenen sajgott. Ahogy lenéztem, láttam, hogy vérzik a lábam. Látszólag fölszakadt a seb, csodás. De semmi baj, még mindig egy cél lebeg a szemem előtt. Mégpedig hogy meghaljak.

Este le sem zuhanyoztam, úgy éreztem, hogy fölösleges. Ma éjszaka úgyis elintézem a sorsomat, és senkinek sem fogok hiányozni.

Mikor már elég sötét volt, elindultam a helyre, amit kinéztem magamnak. Magammal vittem a legnagyobb kést, amit otthon találtam, és persze megéleztem. A sötét utcákat róva csak a célom lebegett a szemem előtt.

Megérkeztem az erdőbe, ahol a folyó felett átvezetett egy híd. Leültem egy kőre, majd elkezdtem leírni amit akartam. Hogy senkit ne vádoljanak, csakis a saját hibámból tettem ezt. Leírtam minden fontos dolgot, majd a levelet betettem egy lezárható zacskóba, amibe nem tud belemenni a víz. A zacskót rögzítettem a kabátomba, hogy ne essen ki onnan. Felléptem a híd korlátjára, majd lenéztem a vízre.

Egy pillanatig még figyeltem a folyót, aztán egy hirtelen döféssel a hasamba nyomtam a kést. Összerogytam, majd beleestem a folyóba. Elsötétült a világ, és végre boldog voltam, hogy többé senki nem piszkál, senki nem keseríti meg az életemet.

Na igen. Ez egy ilyen rész lett, de azért remélem tetszett nektek. Ha igen, azt jelezzétek bátran :))

Nemoo