BTS - Oneshots

Csend és ki nem mondott szavak

•Képzelj olyan embert ide, akire illenek majd a következő sorok. Nem találtam senki olyat ide, aki helyettesíthetne engem ebben. SAJNÁLOM!•

Nincs nyomasztóbb dolog a csendnél. Emiatt nem a nyár kedvencem. Egyik napról a másikra megszakad minden fizikai kapcsolat az emberekkel, és hihetetlenül egyedül érzem magam. Nincs senki, aki beszélne hozzám. Nincs itt mellettem senki, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül. Csak a csend van.

De nem az a nyugtató csend, amit bármikor szívesen hallgatok és megnyugtat. Hanem a nyomasztó, mély csend. Amikor tudom, hogy senki nincs rajtam kívül, és kezd felemészteni a hallgatagság. Megszólalni nem fogok, mert fölösleges. Minek beszéljek, ha nem hallja senki? Kiabálhatnék, senkihez nem érne el.

Ez a fajta csend szépen, lassan emészt fel. Először kétségbe ejt, de akkor még elhiszem, hogy van kiút, csak keresnem kell. Aztán feladom a dolgot és várom a következő csapást.

Egyre jobban felemészt a magány, nem tudok kezdeni magammal semmit. Kapcsolok zenét, de nem lesz jobb, talán rosszabb sem. Elkezdek egy videót nézni, de ez végképp csak ronz a helyzeten. Hallom a hangokat, de nem tudok válaszolni. Tudom, hogy nem hozzám szólnak. Ezzel is csak rontok a helyzeten.

Szépen, lassan felemészt. Ami eddig úgy tűnt, segít, az most csak az ellenkezőjét éri el. Embereket nem fogok zaklatni, mert tudom, hogy nagyon idegesítő ha valakit folyamatosan keresek. Ezért marad a csend és az egyéb ötletek.

Semmit nem érek el, akármennyire is próbálkozom.

Megvisel a dolog? Nagyon. Hazudhatnék, de minek? Fölösleges. Azzal is csak rontanék a helyzeten.

Kisebb dolgok, amikről úgy gondoltad, téged fognak a legkevésbé megviselni, mégis elkapnak és rád sújtanak a legjobban. Szülők válása. Azt hittem nekem lesz a legkönnyebb, mert én vagyok a legidősebb gyerek a családban. Nem könnyebb. Sőt, rosszabb.

Barátaim, akiket kerestem, nem válaszoltak. Zavarjam őket még egy próbálkozással, vagy hagyjam a francba? Meg sem próbálom, fölösleges.

A csend lassan és kínzóan végzi a dolgát. Türelmesem kivárja, amíg az emberben összegyűlik annyi probléma, hogy utána minél nagyobbat és hatásosabban pusztíthasson. Sikerült ez nálam? Talán. Még nem győzött teljesen.

Van még egyáltalán remény arra, hogy kimászok ebből az egészből? Nem tudom, lehet hogy van. Valószínű. Csak meg kellene látnom az utat hozzá.

A gondolataim egyre csak gyűlnek, lassan kezdek megbolondulni. Nem tudok rendet teremteni a fejemben, hatalmas káosz van mindenhol. Kívülről határozottnak és nyugodtan nézek ki, olyannak, aki rendet tart. Mert ez így is van. De a fejemben hatalmas a káosz, minden össze-vissza van.

Megint ki akarok mondani valamit. Halogatom a dolgot, mondván "van még időm". Fogy az idő, percről percre idegesebb vagyok. Belülről ordítok, hiszen csak annyit kellene kimondanom: van valakim. Fejben minden szót elterveztem, tudom már hogyan és mit akarok mondani, de nem megy. Amikor oda jutok, hogy most itt a megfelelő pillanat, a szavak a torkomra forrnak. Nem tudom kimondani őket, pedig nem kell félnem a reakciótól, hiszen apám elfogad. Tudom hogy elfogad, még viccel is azzal, hogy a saját nememhez is vonzódok.

Már csak 30 perc. 15 perc. 10 perc. 2 perc. Már csak az utcába kell befordulnunk a kocsival és beállni a kertbe. De nem megy. Majd akkor anyának mondom előbb.

Kiülök a teraszra, hogy akkor elmondom neki. Hiszen egyszer már közöltem vele ilyet, nem lehet baj. És ő is elfogad. A szavak megint a torkomra forrnak, holott neki több bátorságom lenne elmondani. Egyszerűbb megoldáshoz folyamodva dobok neki egy üzenetet, amiben elmondom, hogy nem tudom kimondani amit akarok, pedig nagyon szeretném. Így egyszerűbb.

A sok visszaemlékezés és káosz hirtelen elkezd szertefoszlani, mikor valaki felhív. Egy olyan ember, akire most tudom hogy szükségem van. Mert nem terhelhetem mindig ugyanazt az embert. Ezért kellett most ő. Telnek a percek, folyamatosan beszélünk, majd a végére minden gondom eltűnik. Ennyi lenne a baj? Nem bírom a magányt? Igen, ez a baj. Összeomlok ha nincs mellettem egy ember, akivel tudok kommunikálni nap közben rendszeresen.

Pokolra kívántam a testvéreimet mindig is. Azt hittem utálom őket. Úgy köszöntem el tőlük, hogy jó lesz nélkülük eltöltenem egy hetet. De be kell látnom, ez nem igaz. Utálhatom őket, de mindig itt vannak nekem és hallom a hangjukat, hozzájuk tudok szólni. Ha néha utálattal, nemtörődöm hangsúllyal vagy esetleg undorral kapom tőlük a szavakat, itt vannak és beszélek velük.

A telefonálást befejezve érzem, hogy a megfelelő emberrel beszéltem ma is. Mindig tudom kire van éppen szükségem. Ez az egy dolog az, amiben biztos vagyok. Pontosan tudom, hogy kikre van szükségem. És hatalmas szerencsém van, hogy ezekre az emberekre mindig számíthatok, hogyan ők is rám.

Sziasztok! Személyes lett nagyon, de ha tetszett, jelezzétek bátran :))

Nemoo