Crown

17. Életem és vérem...

Mikor hátranézek három rémült tekintettel találom szembe magam, Steve, Tony és Nathasa arca rémülten fürkészi, hol a hátam mögött lévő lényeket, hol a kezem és végül a szememben kutatnak valamit. Loki egy igen öntelt, arrogáns mosollyal néz rám, mégis zöld tekintete mögött valamiféle sorvágás csillog.
- Jöjj velünk- hallok egy mély férfi hangot, bólintok.
- Mennem kell, ahogy csak tudok jövök hozzátok- mind a hárman értetlenül néznek rám.
- Ha bátyám látnád birodalmoadban, add át szívélyes üdvözletem neki- Loki vidám hangja átsüvít a teren.
- Tessék- kérdem a másik háromra nézve.
- Thor eltünt- kezdi halkan Nathasa.
- Mikor- kérdem Lokira nézve.
- Mért pont tőlem kérded, királynő- hangja gúnytól csepeg, de én csak intek felé hagyja abba az álnokoskodást, mire arcán fintor éktelenkedik.
- Azért, Csínyek istene hisz a te bátyád, és mellőled tünt el- hangom hallatán, egy lépést előre tesz.
- Niflheim királynője, a bátyám akkor tűnt el mikor visszajöttünk Mindenek Atyja midgardi tartózkodási helyéről. Megkerestem ebben a Világban lévő barátait, s a te segítséged kérnénk- ízelgő hangon beszél, és mégis minden szava gúnnyal van itatva.
- Bátyád legyen a te dogod, az enyém már teljesen más, ha esetleg más óhalyod van felém mondd, de a beszélgetést félbehagynám, hogy elbeszélgethessek azokkal kik fontosak nekem- oldalra lép majd bólint. A három hőshöz lépek majd szorosan megölelem mind.
- Már megint mi a fene történik- kérdi értetlenül Tony.
- Olyan hoszú lenne elmondanom-suttogom.
- Elmesélhetnéd- mondja Steve, mire aprót bólintok.
- Üljetek be a kocsiba- kezdem halkan értetlenül néznek rám, de megteszik amit kértem. A fekete Audi elé állok, majd szemeim lassan izzani kezdenek-, álmotokban meglátjátok mi vagyok és mi történt velem ami miatt most el kell mennem- mire visszakapom a látásom fejük hátrabicsaklott, és halkan szuszogni kezdenek.
- Nem mész, felség- kérdi gúnyosan az egyetlen aki ébren maradt.
- Téged nem kell, hogy elaltassalak rengeteg dogolról tudsz, már mondhatni túl sokról- morgom az orrom alatt miközben lassan sétálok felé.
- Túl sokat tudnék, Sygin- kezdi halkan, már lassan rémisztő hangon.
- Rengeteg dologra megtanítottál, amiért hálás vagyok és tiszta szívemből köszönöm, de el kell mennem. Fogalmam sincs mikor fogok ismét itt lenni, esetleg mikor fogunk újra találkozni, de az eltöltött időt hálásan köszönöm- arca megenyhül, egy lépést ő is közelebb lépett, nyugod arcán semmi sem tükröződik, akár egy tökéletes viaszbábu.
- Én ezt nem mondhatom el, kedves-mélabús hangja haraggal van teli- semmit sem tanultam tőled, csak meg kellett védenem téged mindentől. Elképesztően midgardi felfogásod van, és így akarsz egy Világot uralni, nevetséges-felháborodását csak halk mély sziszegő szavai tetézték.
- Gondolhatsz rólam bármit, kiforgathatod szavaim és bármien furfangos mondatokat vághatsz hozzám, én akkor is megköszönöm neked ezt az időszakot. Tudom, hogy soha az életbe nem fogod bevallani, de én azért elmodom. Köszönöm azt, hogy megismertelek, ég veled- nem mondd semmit, arcán valami érdekes arckifejezés suhan át, aprót bólintok és elindulok a kapu irányába. A padlón lomha tejfehér köd hömpölyög, a tíz fekete alak lassan szétválik két oldlara, majd rám szegezik kék fénybe borult tekintetük. A levegő hűvösebb, a palota kapu felöli résézt látom. Fekete kőböl épült, tetejét köd lepi el, olyan akár egy régi kővár, és mégis tudom mit rejt belűröl. Hátra nézek, Loki semleges arccal néz rám, az autó mellől három riadt fej néz vissza felém, aprót bólintok, és belépek a kapuba. Mögüllem tíz fekete felhő szerű anyag lebeg be, majd eltűnnek előllem, ahogy megfordulok már nem a garázst látom, nem látom azokat akik eddig fontosak voltak nekem. Testemen valamiféle fájó érzés suhan át, valami végleges földbe döngölő érzés. Behunyom és ismét kinyitom szemem, dö nem a garázs vár rám ismét, már  nem, mögöttem köd leple bújtatja a látképet, mitől orromig nem látok, de felfedezek a levegőben valamiféle feszült kételyt. Lassan sétálok előre, halkan sziszeg a valami előttem. Nehéz zörgő hangot hallok, majd egy suhanó széllökés után meglátom ahogy a ködfelleg szétszalad előttem. A kígyókkal teli kapu, épp bepattan helyére mikor a macskaköves útról rálépek a sima beton útra. Hosszú szürke színben cikázik előttem egy egyenes út, az út mellett kétoldalt feketén, tarlón, nedvesen strázsál a föld. Az út tágas és mégis egyhangú. Mellettem a fekete kövekről, lassan csepeg a pára, kóró bemohásodott indák szétszórt áramlata miatt lesz a kép mozaikos. Lassan sétálok, fel-felnézek az égre, se madarat se napfényt nem látok, csak ködfelhőket, mik lassan mozognak szemem előtt akár a tenger. Lassan megfordulok, velem szembe egy hatalmas szökőkút, miből nem tör fel az égre víz, nem ad halk moralyló hangot. Egy hangos ordítás, pár katona csatakiáltása, és egy éles suhanó hang tör csak fel belőlle. Lassan odasétálok, narancsos szín tör fel belőle, ahogy lenézek, csak akkor veszem észre ez nem szökőkút, ami a kert diszét adná, ez egy ablak, ami egy fölbe vájt alagút levegőztetője.  A földből kinövő dudor másik oldalén egy ugyanilyen út húzódik, ugyanúgy szürke és ugyanúgy egyhangú. Mindha valamiféle látványosság lenne ez a szürke gránitból rakott fal, vagy esetleg csak megfélemlítés. Fázom, a köd átnedvesítette hajam, a pára rámtapasztotta ruhám, a heves széláramlatok mik minden irányból jönnek átfujják minden egyes porcikám. Az út bővül, és én egyre gyorsabban szedem a lábam. Mikor a két út találkozik, a fekete falak jeges fuvallatot árasztanak magukból. Előttem egy hatalmas kétszárnyas ajtó, apró motívumokkal. De ez sem egy boldog kép, nincs benne egyetlen boldog ábra sem. Kígyókat ábrázol, kik embereken tekeregnek, csontvázakon pihennek.Felette az ég, itt is a gomolygó felhők, a kilenc világ, mind a kilenc jelképe, Asgarddal a legtetelyén, van itt egy hét ívből álló híd, ami mind a kilenc bitrodalmon végigszánt. Ennek a kaotikus ábrázolásmódnak a tetején, van Nifelheim birodalmának jelképe, a Világfa gyökere alatt, egy hatalmas csontokból álló korona a fán, és egy jól megrajzolt térkép, ami a Birodalamt ábrázolja. Kilincst keresek, mikor hozzáérek, a kígyók mindha sziszegnének, a ködfelhőket mintha hallani vélném susogni, és lágy virágillat száll felém. Egy erősebb mozdulattal belököm az ajtót. A látvány egyhangú amit bent látok, minden harmadik oszlopon egy gyertya világít, az oszlopok hófehérek a falak feketék a kő amin lépkedek szürke. Lépek egy lépést, az ajtó nyikorogva bezárul mögöttem, belülről már nem díszíti semmi. A levegő jeges, és én egyre inkább úgy érzem figyenek. Bőrömön érzem a tekintetük, de nem látom őket. Lassan sétálok, a dísztelen, színtelen falak közt, sehol egy kép esetleg egy díszes motívum. Mióta Asgardban votlam megszoktam a fényűzést, a pompát a túldíszítettséget, lehet azért szoktam meg mert sosem állt tőle távol. Csak a Tornyban lévő szobámra gondolok vissza, egy fal telis tele volt minden apró dologgal amit összehalmoztam az életem során. Amit már lehet sosem élhetek.
- Jöjj, fürödj meg- hallok egy rekedtes női hangot. Pára száll fel, víz halk loccsanása hallatszi, egyre melegebb van.- Vedd le ruhád és fürödj a kígyóméregben, s ha megtetted a trón a tied- szétnézek nem látok senkit sem, leveszem a vértem, mikor a födre ér hangosan koppan a padlón, mire lenéznék eltűnik, így történik ez minden ruhadarabommal.- Ne félj Sygin, ezeket még felveheted, ha harcba indulsz, de Niflheim trónjára csak az itt szőtt kelmékben ülhetsz, bármilyen hatalmas is vagy.- Hófehér medence ami szemem elé kerül, egyenesen a mélybe vezet fénye. A fehéres fény beteríti a teret, a helységben még itt is pára van, fullasztó égető érzést kelt tüdőmben. Aranyszín lépcsőfokokkal, és a benne áramló hófehér méreggel nézek farkasszemet. Lassan lépkedem a lépcsők felé, ahogy lábam a vízbe ér, forróság vesz körbe, majd lassan belemártózom a víz szerű anyagba. Mindha lemarná testemről az összes húst, úgy éget, de már vissza nem fordulok, ha eddig eljutottam. Ahogy kinyitom a szemem, már nem látok semmit, csak érzem senki sincs a vízben rajtam kívül. Amerre járok kékes fény suhan át rajtam. Lassan sétálok, óvatosan, a csúszós talajon, meglepetésemre könnyedén veszek levegőt, itt is. Harcok fájdalma, szavak maró érintése perzseli bőröm. Mindha egy tűzön rotyogó üstben tennék utat.
- Tudunk minden lépésedről mostár, mi eddig történt veled, láttuk fájdalamid, szenvedéseid, örömeid és döntéseid. Légy üdvözölve, te ki vérből vére vagy. Uralkodja logikusan, és sose hagyd magára a trónt. Királynő- mindha ezernyi hang áramlana felém egy hatalmas hangfal kiséretében, dobog körülöttem miden, visszhangzik tudatomban az összes szó. Jeges lehellet égeti homlokom, majd ahogy a felszín felé haladok úgy múlik el ez az érzés. Ha nem látnám magam körül a jégbe búrkolódzott tájat, nem tudnám milyen hőfokot kellene éreznem. Ahogy szétnézek, a tíz kék szemű alak lassan köröz körülöttem, hátamon a régi hegem égni kezd, majd amilyen gyorsan jön olyan hamar elmúlik ez az érzés. Lenézek magamra, de nem látok semmit, mindha még mindig a méreggel teli medencében lennék.
- Jöjj velem király had adjam át trónod min eddig apád ült Hel segedelmével, a vérutódlás szerint te térsz rá, mind igazi egyetlen uralkodó. Gyere és újra írhatod hazánk történelmét. Te ki asgarditól lettél, Midgardra szötettek és végül nifelheimi helyed elnyerted- lassan vonulni kezd előttem a fekete sereg. Földet nem éri lábul, sem fekete foltos ruhájuk. Lassú léptekkel indulok meg mögöttük, lassú lomha léptekkel. A padlózatot bámulva, agyamban semmiféle gondolat, szürkéből a padló barnára vált. Lassan felnézek, néhány göcsörtös szénből készült oszlopot látok egy vonalban. Ahogy felnézek, az égboltról lomhán hömpölyög a köd, terméskővel kirakott falak díszelegnek, a hatalmasra nőtt arany trónt bezárva ezzel. Fáklyák fényében, a falakra vésett mintát tökéletesen látom, a hosszú oszlopok alján lévő kígyómintákat, és a tetején megbúvó koponyákat. Leleki szemeim előtt látom, a négy oroszlánlábú széket amin asgardiak ültek. Érzem apám öklét a halántékomon, és az álmom amit Figga küldött, mindha annak minden pillanatát megélném. Megálok, a nyitott kupola alatt, és lassan körbenézek, minden olyan ismerős mégis annyira idegen. A földet tanulmányozva meglátom saját alakom. Lábamon bőrből készült csizma, ami hozzásimul lábamhoz egészen térdem felett zárul el. A sodrony amit viselek, kékes fényt vesz magára, és olyan finoman kidolgozott a fém, mind a kígyók pikkelye. Rajtam a ruha fekete, két hosszas vágás van rajta elöl, az alja arany mintával díszitett. Vért feszül kezemen, és mellkasomon páncél pihen. Fekete páncél, amin apró görbületeket képez a fény. Hátamon a palást királykék színű, hosszan húzom magam után. Hajam egyenesen omlik le hátamra, fejemen csontkorona. Három fő ága van, két külsőn egy-egy kék kővel, még a középső legmagasabb csúcson nincs semmi. Lassan felnézek, majd megpillantom a trón hatalmasságát. Ezért küzdöttem, ezért öltem és ennek a trónnak fogok élni. Csakis önakaratból, azért, hogy semmi se legyen úgy ahogy én nem akarom.
- Ülj rá, ha megharap a kígyó és nem isz magba a trón, te lehetsz az uralkodónk- rebegi egy életvidám hang. Lassan indulok meg a trón irányába, ezernyi szempárral mögöttem, és a trón mindah önálló életre kelne. Lassan burjángzik, mindha saját alakjában olvadna és szolárdulna percről percre. Majd egy arany kígyó tör ki belőlle, halkan sziszeg mondhatni hívogatóan, mikor közeledek felé, egyre vészjóslöbban hangzik. Az elős lépcsőfokot megtszem, megáll a kígyó, és lassan táncol de nem mozdul meg felém, a második lépcsőfokot megteszem, elém vonaglik, majd lassan körbecsúszik rajtam. Ahogy leülök a trónra, kezemhez kap és belemar, az arany kígyó eltűnik, az eddig kissé imbolygó trón megszilárdul, harapása nyomán vér serken bőröm alól, mit beszív a karfa.
- Éljen Sygin, Gylfi lánya, Niflheim új ura, az Égők vezére, uralkodónk- hallom a fenkölt szavakat és az utánna lévő üdvrivalgást. De senkit sem látok, csak hallok.
- Trónodra csak te ülhetsz, a palotát bármikor elhagyhatod, de ki nem juthatsz a birodalomból- mondja egy másik.
- A kárhozottak felett uralkodsz majd, kik életükben akkora bűnt követtek el, hogy örök szenvedésre kárhoztak- szónokola egy másik.
- Üdvözlégy király, élj sokáig és vidd Niflheimt dicsőségbe- hallok egy hízelgő női hangot. Az eddigi halk tömeg eltűnt mindha megszakadt volna minden kapcsoaltom, csak erre az egy hagra tudok gondolni-, hiányoztál- egy gyorsan mozgó hófehér foltot látok magam előtt, mikor megáll jobban szemügyre tudom venni. Hossú szőke haja a földet súrolja, hófehér köpenye betakarja, és mégis kilátszik kék ruhája-, hát nem ismersz meg kedves, én vagyok az ki felnevelt, ki anyád kérte ne vegye el tőled hosszú életét, nem ismered meg a dajkád, édes kicsi Sygin úgy megnőttél- kezdi szorgosan sorolni mondanivalóját majd rám néz. Kéken vibrál szeme, hófehér bőrén vöröses ajkak beszélnek, kezeit kesztyűbe bújtatta.
- Nem tudom ki vagy- kezdem halkan.
- Lesz rá lehetőséged, hogy ismét megismerj kedvesem- kezéről leveszi fekete kesztyűjét majd felém tartja. - Ugyan had éljem át azt amit te, add kezed- ökölbe szorítom kezeim, majd nemet intek fejemmel-, édesem, kérlek, csak tudni akarom mit hoz sorsod- hízegő hangja már majd meglágyítja szívem.
- Nem- jelentem ki határozottan-, a sorsom csak rám tartozik- mondom semlegesn, s hangom mégis visszahozza a levegő mi körbevesz. Arcán csalódás tükröződik, majd ismét szóra nyitja ajkait.
- Legalább meséld el, melyik herceget választottad, mondhatni már mind kettő király- kezdi édesen.
- Elnézést- teszem fel hisztérikusan kérdésem.
- A Kőrisfa beleremegett mikor te Asgardba kerültél, a jóslat útján megtetted első lépésed, mostmár az Ő kezeiben vagy, kérlek mondd el, kinek a gyermekére kell majd vigyáznom, úgy mindha az enyém lenne- kérdi édesen, mire úgy érzem tüzet tudnék okádni dühömben.
- Mégis honnan veszed ezt, és miként gondolsz ilyeneket rólam- kérdem hisztérikusan, mire hátrál egy lépést, és meghajol előttem.
- Ne nehesztelj rám ezért, Sygin, királynőm, de kit a Kőris nektárja táplált s nem ölte meg legbelül azzal a Kőrisnek feladata van. Lehet hírtelen, hogy megtudod mi a feladatod az életben de kérlek, mondd el ki a választottad. Tudod, apád, nem hiába akart kivégezni, tudta hatalmasabb lehetsz nála, és nem akarta ezt az érzést. Kélek mondd el nekem mi is fog ezután következni- sóhajt fel vágyakozóan mondata végén a nő.
- Mért etettél a fa nektárjával- kérdem lemondóan. Felnéz rám, lágyan elmosolyodik, majd két gyűrű szerű arany színű trágyat kihúz palástja alól.
- Ne nehesztelj kérlek, de ezt fogadd el- utasít mire kinyujtom kezem-, ezzel bárhova lejuthatsz, csak erősen kell gondolnod a személyre vagy a helyre- aprót bólintok, majd felhúzza jobb mutató újamra az arany színűt miben egy fekete kő van, és bal kisújamra a fekete gyűrűt mieben kék kő van.
- Hogy szólíthatlak- kérdem a nőtöl mikor túl közel van hozzám, ahoz hogy ezt bárki is mehallja.
- A nevem Deriton Sygin, Deriton- mormolja.