Crown

32.Ajándék

Csattan a vaskapu, lendül a bárd, egy fej lehull. Csoszog a lélek, zörren a bilincs, füstöl a távol, penge élesen a némaságba dongja véres dallamát, majd csend. Füstölög a távol, szürkébe burkolódzik a némaság. Néhány kóró figyeli mi folyik a közelben, a belső udvarban lévő régen olyan szép szökőkút felett. Vérbe öltözött a környék, és kékes féynt vett fel az alvadt folyadék. A katonák hosszú sorfala vezeti az udvari népet, ha kell ha nem. Már eltelhetett egy nap, mióta Thor és a Fekete király elmentek. Azóta a kikövezett járdára cövekelve figyelem a kinevezett hóhér, és a bűnösök minden egyes mozdulatát. Senki sem szólal meg, midnenki átvette a bennem dúló néma harag jajveszékelő kiáltását. Néma csend, és bűzös szag vesz körbe mindent. Két oldalamon Nyolcak, míg aki a lelkeket vezeti néha rám néz, majd csak lesüti szemeit. Audr, szemeiben van valami megsemmisült látkép. Valami ami eddig még nem láttam szemeiben.
- A lelkek lekerültek Hozzá- suttogja jobb oldalamon a tanácsos mire bólintok. A haláluk után megölt lelkek véglegesen távoznak, a világ felszínéről. Évezredek óta nem történt ilyen, kivéve most. Esetlegesen hirtelen döntésem mit is hoz maga után, csakis a Sárkány dönti el. Lehet örökre leűznek ide, esetleg az életbe maradt rokonok törnek majd rá életemre. Nem tudom mi fog történni, mert senki sem tudta biztosra mondani. De a bennem égő harag mi újult erőre kapott mikor meghallottam a lélek szavait, végigsöpört rajtam. Mende-mondákban, jóslatokban sosem hittem. De egyetlen egy év alatt rengeteg mindent tapasztaltam. Rá kellett jönnöm, az ész és fizikum nem minden körülmények között segít. Megtapasztaltam, nem mindenki olyan mind aminek látszódik. Egy királyi udvarba bekerülve, rá kellett jönnöm nem csak önös szabályok szerint kell élnem az életem. Audr, ha nem derül ki származásom, már réges rég a férjem lenne. Eszeveszett, halovány vízióim vannak eről a jövőképről. Hol áldom, hol átkozom. Úgy érzem egyetlen rossz álomba cseppentem, amiből nem tudok kiszabadulni. De mi álom és melyik volt a valóság azt már nem tudom. Elengettem a fonalat és megfeledkeztem mindenről. Sodródóm, és ezt nem élvezem. Óvatlan döntések sorozatát hozom, mikben fő dallamot a harag és a düh játszik. Óvom a jövőm, holott már annyi mende-mondát hallottam róla. Féltem a múltam, mert úgy érzem csakis az az enyém. Mert csakis azt nevezhetem sajátomnak, amit már megéltem, ami belém égett, amit másoktól elvettem, és én is odaadtma. Csak az a múltam, amit szívemben és elmémbe égetve húzok magam után, végtelenül, félelmet nem érezve miatta. A sötét négyzetek mik lábam előt hevernek, halkan megzörrennek. Csengő léptek tarkítják, mik egyre hangosabbak és egyre lassabbak lesznek. Ahogy megfordulok, arcomon elterül egy halvány mosoly. Az előttem álló, nem tekint rám sem riadtan, se tisztelettel. Úgy jött mind egy barát és én úgy fogadom mind egy barátot.
- Rég nem jöttél le a külső kertbe- hangom végighasítja a környéket. A férfi leveszi fejéről csuklyáját majd elmosolyodik kissé foghíjas mosolyával.
- Mind helytartód, ki évezredenként egyszer jár le, ismét megszegtem a törvényt mi rám érvényes. De most nem elméd tisztítása miatt vagyok itt, sem azért, hogy a régmúlt múltad megelevenítsem számodra. Most azért jöttem, mert hibát vétesz, mit harsog mind a kilenc birodalom- bólintok, a Kaszásként ismert midgardi helytartónak.
- Kedves, hogy féltesz de mégis mire ez a féltés?
- Egyre több a falevél, és ezzel együtt az előírt lelkek száma is. Hatalmas pusztulás várható, a lelkek akár a levelek- suttogja majd mélán rám néz. Lépek egy lépést előre, majd lassan elindulok. Bunkós botja koppan mögöttem, visszaverődik hozzám majd ismét elhagy ez a hang.
- Mit tegyek- kérdem egy kimerült sóhaj után.
- Ne ölj- mondja mire felememelm kezem.
- A kivégzésnek vége, mindenkit vissza a cellájába- hangom hallatán elidul a tömeg. Morajuk mély, és felháborodott-, jelentést kérek mindneről- Audr tekintetét megtalálom mie ő, bólint.
- Itt abbamaradt a vérontás, de a falevelek csak hullnak, és hullnak. Védd meg őket a haláltól, mert erre Midgard őre nem képes- a palotába belépve, megfordulok a hófehér márványlapon. Kénes illat csapja meg az orrom, halovány gombolyagot pöfög a medence, amit a szél mindenhova magával visz. Az előttem álló eltűnik. Körvonalai még izzanak a féhomályban majd az is elvész, lassan csendesen. Végignézek magamon, fekete ruhám súrolja bőröm, és úgy érzem kifogy tüdömből a levegő. Szédülni kezdek, látásom elhomályosodik, tudatom tompul. Létek hallatszanak mögüllem, teszek pár kósza lépést előre, majd hallok egy csobbanást. Érzem ahogy mindenem vizes lesz. Csak húzódom a medence aljára, becsukott szememnek nem vagyok képes parancsolni. Lágyan magához ölel a folyadék, a föld sikamlós és nem tudok mozdulni. Levegőért kapok, és érzem ahogy a méreg megtelíti tüdőm. Halovány érzetet érzek, miszerint ég mindenem. Magamhoz húzom lábaim, majd kezeimmel átkulcsolom őket. Remegek. Valami, vagy esetleg valaki magához húz. Nem ellenkezem. A levegő megborzolja bőröm, köhögni kezdek. Hátamra fordulok, majd mozgatni kezdem a végtagjaim. Mélyet kortyolok a levegőből, ami marja torkom de az oxigén csodákra képes. Lassan kinyitom a szemem. Hatalmas színes pacák terülnek el fejem felett. Párat pislogok majd minden kitisztul. A palfon ami alatt fekszem, külömböző színes virágokkal és érdekes arany motívumokkal van díszítve.Feülök, a falra is lecsorognak ezek a minták, de egy megadott vízjel után hófehér a masszívan álló építmény. A föld mind ülök, és körülöttem száraz minden, olyan akár a fal színe, rikító és ámulatba eljtő. Felállok, hófehér ruhába burkolt önmagam látom a hatalmas ablakban, ami egy külső udvarba vezegt. Meztelen lábam nem érzi a kő hidegségét, inkább kellemes, semmien de kellemes. Lassan elindulok, ajtók balra, még jobbra hatalmas ablakok mutatják, a kis kert csodáját. Középen egy hófehér szökőkut, minek oldalán embereket ábrázoló apró faragások látszódnak. Senki sincs körülöttem, sem a kertben sem sehol. A furcsa terem amiben vagyok, ugyanúgy néz ki és mindha kerengő. De ha egy kerengőben sétálok akkor ez egy kolostor. Az üvegablak mellé sietek majd tekintetemmel megpróbálom megkeresni az első ajtót amit meglátok. Minden üveg, és kilincsnek itt helye nincs. Érzem ahogy testemben végigáramlik az adrenalin. Kérdések cikáznak fejem körül de nem tudok mit tenni. Hátrálok majd nekifutok. Az üveg hangos robbanással törik. Kirohanok a kertbe, a hófehér járdán át felugrok a szökőkút peremére majd körbe nézek. Egységes méretű ablakok sorakoznak a hatalmas négyzet alakú kertre nézve. Mindha csengettek volna. Morajlik a tömeg, majd mindenki elindul. Hófehér fityulát viselő fiatal lányok sétálnak fel alá, egyik sem vesz észre. Körbenézek, bámulom a lilás eget és keresem a kijáratot. Megannyi ajtó közül melyik hova vezethet. Találgatni se merek, nem hogy utánna járni. Ablaküveg koccanást hallok, oldalra nézek. Egy szeplős arcú, kék szemű lány mutogat rám, miköben meghúzza valakinek a ruháját. A másik lány morcosan néz, fekete haja kikandikál eddigi rejtekéből majd eltátja száját. Mereven nézenk rám, csak ők ketten a többiek sietnek dolgukra. Feléjük fordulokm majd még mielőtt szmekontaktust tudnék legalább az egyikkel tartani, meglátok egy feléjük magasodó alakot. A nő vénülő lehet, ráncos kezével megfogja a két lány vállát, majd ő is kissé megdermed. Épp egy másodőpercre, egy tőrszúrásnyi másodpercre, egy ravaszhúzásnyi gondolatra. A két lányt terelni kezdi maga előtt, a következő ablakon látom ahogy egy másik nővérnek szól. Percek telnek el, de a lenti kerengő még mindig üres. Tennem kell valamit, érzem a tehetetlenség gondját magamon. Biztos vagyok benne nem Mindgardon vagyok, ott nem lila az ég. Ki tudja errefelé milyenek az apácák. Lenézek a földre, mindenütt üveg maradványok. A gyűrűim keresem, de rájövök azt egy könnyedén nem fogom használni hiszen most nem az én tulajdonomban van. Hátam mögött recseg az üveg, megpördülök, ruhám táncot lejt körülttem, majd ahogy lecsillapodik úgy kondul meg a harang, és az tíz főből álló delegáció sietős léptekkel indul meg felém.
- Miért jöttél- kérdi az ki középen áll. Arcát már megette az idő vasfoga, tekintete ravaszságot sugall, hiába a pásztorbot ha a szem a lélek tükre.
- Nem tudom- hangom felerősítik a falak. Robbanásszerű és végzetes-, kik vagytok?
- Istenek őre- mondja egy fiatalos arcú személy. Tekintete tűzben ég, úgy méri minden mozdulatom, mindha rá akarnék támadni.
- Tudjátok ki vagyok- kérdem, de némaság fogadja szavaim.
- A fellegek közti országban vagy- mondja az kinek kezében ott pihen az arany színű pásztorbot.
- Vezessetek ki innen- leugrom eddigi állóhelyemről. Az előttem állók, alacsonyabbak nálam, mind egytől egyig. Körülbelül egy fej lehet köztünk.
- Mondd el miért jöttél- az idős mellől megszólaló nő hangja akár a tűzre rakott vizes fa, serceg és ropog. Behunyom a szemem, majd ézem ahogy bennem valami hatalmas életre kel. Kinyitom szemeim, és ismét régi kék ruhámlátom. A tíz emberből összerakott delegáció, figyeli minden mozdulatom.
- Hol van a kivezető út- kérdem mire mindahányan egy emberként mozdulnak. Észre sem vettem máris körbevettek. Fegyverért nyúlok, de nem érzem lenne nálam. Szemeim égnek, majd az ajtó előtt álló négy nő felé nézek. Kezeim feléjük emelem, és tekintetükbe fúrom enyém. Ujjaim megfeszítem, és lassan széthúzom a mutató és gyűrűs ujjam. Ők elindulnak még én sebesen megiramodok az ajtó irányába. Ahogy lerázom kezemről a zsibbadást hallom ahogy hangosan fellélegeznek. Benyitok az első ajtón, de ez az étkezőbe vezet. A másik ajtó felé rohanok, de ahogy kivágom magam előtt, betegek fekszenek mindenhol. Egy nővér mikor meglát, a kezében tartott vizestálat elejti és térdre rogy. Rohanok tovább, a következő ajtó ahogy megmozdul kezem alatt megérzem a szél hideg lehelletét. Nem gondolkodom azonnal elindulok kifelé. Mindenfelé szobrok, hófehér márványból készült, aprólékosan díszített szobrok. Rohanni kezdek, arra megyek amerre az utam visz, de a szobrok nem akarnak eltávolodni látóteremből. Körbefordulok, majd meglátm Thor mását, mellette Odinét, Figgaét. Megfordulok, egyedül áll Loki. Szobra mellé rózsákat ültettek. Fehér és halványrózsaszín rózsák illata árasztja el a teret. A szobor elé sétálok, letépek egy rózsát majd futok tovább. A terv ami eszembe jutott olyan egyszerű és mégis annyira tökéletesnek tűnik. Ahogy kiérek az ismét egyenes útra a delegáció vár. Tőr repül felém mire, hátra vágom magam. Ahogy felállok, egy rókacsillag repül felém, amit hiába próbálok kikerülni vállam súrolja. Tekintetem ismét égni kezd, és a tíz nőből hetet eltalál.
-Álmotok békés, tiszta és mély- suttogom. Ahogy megváltozik szemem, és ismét kissé zöldes színben ragyog mind a heten a földön fekve alszanak. Átlépek rajtuk, majd keresni kezdem a három nőt akik nem jöttem utánnam. Nehéz ruha sercenését hallom, ahogy megfordulok, meglátok három alakot rohanni felém. Lábaim is szaporábban szedem, befordulok az első ajtón amit meglátok. Jéghideg fuvallat érinti arcom, a hátamon lévő palástot kissé magam elé húzom. Lépteim visszhangozzák a falak, a kövek élesen csikaró hangot adnak ki, meg-megremegnek a falak. Két oldalt padsorok, elvétve néhányan imádkoznak. Itt nincs oltár, nincs semmi amit eddig láttam egy templomban. A falakba vályt mélyedésekbe vannak belerakva a szobrok. De ezek az isteneket ábrázoló tárgyak díszesek. Éles sóhaly hangja el ajkát egy nőnek, majd hallom ahogy feláll a padról és elindul. Szétnézek a teremben, a legeldugottabb sarokban ég egy gyertya, hívogat. Elindulok felé. Olyan csendes minden és mégis annyira félelmetes. Nincs nyugtom itt mióta belptem ide és nem tudom, hogy tudnék elszabadulni innen most azonnal. Megtorpaok, nem a fekete mintákkal körülvett fal miatt, nem a törmelék miatt, az miatt amit látok. A földön Hell szobra még felette az enyém áll. A szobor körül virágok, gyertyák és apró fába vésett szövegek. Reményt és kudarcot érzek, félelmet és könyörgést. Mindha érezném milyen érzelmekkel járultak a szobor elé. Félelmetes, meglepő és mégis érdekfeszítő. De most a fő célomra kell koncentrálnom kijutni innen. Megrázom magam majd hátat fordítok önmagam másának. A terem közepére érve meglátom a három apácát.
- Miért jöttél, mi a jövendölésed- hallom az idős hangját.
- Elhoztak ide, nem tudom hogyan kerültem ide- morgom az orrom alatt miközben egyetlen egy szoborot keresek.
- Ki idézett meg- kérdi sóvárogva.
- Ha tudnám, nem kellene megkérdened- égő sárgás szempárral találom szembe magam. Hangja dallamos, a tudatlanság édes dallamán szól.
- Hol találom a kiutat- kérdem kissé hezitálva az igen fiatal lánytól. Nem tudnám megmondani, hogy a tizes évei közepén jár vagy legelején.
- Innen nincs kiút, csak gyűrűiddel- lenézek kezemre, de csak a hófehér gyűrű virít rajta.
- Amint látod nincs rajtam- morgom majd elindulok a velem szemközti fal felé. A hófehér rózsát lassan forgatom ujjaim közt. Lépteim során meg-megrezzennek a bent ülő emberek. Keresem az egyetlen szobrot ami segíthet. Remélem ő, jobb kapcsolatot ápol a mini másával mind én az enyémmel. Meglátom, komor, fekete hajú mását. Görcsbe rándul a gyomrom, majd felé lépek. Valaki imátkozik neki, észre sem veszi közeledem felé. Az egész épület mozogni kezd, néhány tárgy lehull a földre. Egy emberként mindenki a hatalmas ódon faajtó felé fordul.Egy ló töri be a bejáratot majd rohanni kezd felém. Lábaim legyökereznek, már megint egy ló. Igaz ez most nem egy kiszuperált, túltenyésztett asgardi ló, de félelmetes. Fekete, patái ahogy érintkeznek a talajjal szikrákat szórnak, megállíthatatlan. Átugrik padon, fellöki az embereket és prüszköl. Megáll előttem, orrával meglök majd lehajtja fejét. A szívem a trokomban dobog, kezeim remegnek, nem hiszek a szememnek. Lenyugodott ahogy meglátott. Megsimítom orrát, mire hátsó lábaival lép egyet jobbra. Ahogy felülök rá, azonnal elindul. A rózsát eldobom, majd a kantárért nyúlok. Szélsebesen rohan még én egyre inkább nem érzem magam a helyzet magaslatán.
- A fekete ló átka körbevett- hallok egy rég ismert hangot a sötétségen túl. Kinyitom szemeim. Előttem egy kristály tiszta vizű tó. A napfény édesen játszik a felszínén, még benne rengeteg ha éli gondtalan életét. A madarak lágy trillája, a békák zenekara olyan idillivé teszi mind alig valamit, amihez ember hozzáért.
- Mi ez az átok- kérdem mikor megpillantom az arany színű ruhába burkolt nőt. Csak a hátát látom, ő is a vizet nézi.
- Odin ajándékozta Hellnek, mikor megnyerték utolsó fenkölt csatájukat. A fekete ló, arany patkót visel. Amerre lép tűz üt ki, pusztítást visz bárhova. Mégis ha megszelidítik kezes jószág lesz. Aki ráül megmutatja igazi valóját, még rajta van. Hella nem örült az ajándéknak. Ezért elvitte a főaphoz, ki megátkozta Hellát. Ha ráül bármikor, örökre rút arcát mutatja. Hella dühében meszet öntött a lóra aki megdermedt. Erejével elküldte a legmesszibb dimenzió, legeldugottabb sarkába- hangja megnyugtató és mégis közlő.
- Ő hívott oda- hangom megtörik a víz felszínén. Elhalva száll tovább az ezernyi hang után.
- Érezte ő is amit mindenki már- mondja majd megfordul. Lassan elindul felém, kitárja karjait.
- De mi az- kérdem majd ahogy teszek egy lépést felé, érzem ahogy megváltzok valami. Mire oda ér elém felvesz, és megfordul saját tengelye körül. Lassan kezd el velem sétálni.
- Kérdezd tanítód- mondja majd megáll a víz mellett.
- Mért ilyen bonyolult- kérdem fáradtan. Lenézek gyermeki arcomra amit egyvhatalmas hal elcsap úszójával.
- Kellj fel- mondja a nő majd érzem ahogy eltűnik minden körülöttem.
Sáros füvet nézem, még mindig a lovon ülve vágtatok. Felegyenesedem majd megállítom az alattam száguldó állatot. Ezt a környéket bárhol felismerem, ez a Central Park.Senki sincs a közelben félelmetesen kihalt minden. Lassan elindulok előre, már maga a ló is tekintélyt parancsol és még önmagam se láttam. Biciglik elhagyva, kisautók eldbálva, telefonok széttaposva a földön, megkezdett hot-dogok szanaszét. Mi történhetett itt? A hatalmas tóban egyetlen kacsa sincs. Bűzös, enyhén kénes szagot áraszt. Megállok belenézek, tekintetem elkerekedik. A ló mindha parazslana, csontjai jól kivehetően vöröslenek a fekete szőre alatt. Én, aki eddig nem így néztrem ki, saját magamnak is meglepő vagyok. Eddigi fehér bőröm szürke lett, ereim lila sebként rajzolódna arcomon végig, szemöldökcsotom kiugró, szemöldököm nincs. Szemeim feketék, és hidegek, hatalmas kék karikák vannak alatta. Ha eddig hisztiztem a kis táskák miatt mostmár befogom. Orrom lelapult, és jóval rövidebb. Ajkaim pengevékonyak, élesen kirajzolódnak fogaim, tűvékony hófehér kis agyarak. Akár a halál, de hisz az is lennék. Egyedül vörös hajam nem változott, ha lehet mondani. Sikítást hallok, felnézek, élesen mozog a bokor előttem. Leszállok a lóról, fegyver híján leveszem róla a rá kötött kardot. Ahogy ezt megteszem eltűnik. Két lépéssel a víztükör előtt termek, ismét régi arcom tekint vissza rám. Megrázom a fejem, kitiszítom belőlle a nemrég látottakat. Elmosolyodom, derekamra kötöm a kardot, majd elindulok a hangok irányába. Nevetés, hangos léptek, könyörgés és sikítás kompoziciója ez ami nem ereszt. A zöld övezetnél hasra vágom magma majd lassan elindulok. Kúszok a bokor alatt, a sár ruhámba tapad, egyre élesebbek a hangok. Valaki elviharzik előttem, ismerős fekete csizmát hord. Felállok, majd két lépéssel kiugrok a bokrok mögül. Nem kell neki sem több, azonnal megfordul, és másodperceken belül, a köztünk lévő körülbelül két lépés távolságot azonnal megszegi. Nyakamhoz tolja éles tőrét, kezeim kicsavarja így lebegek közte és a talaj közt.
- Szia- rekedtes hangon préselem ki magamból a szavakat. Letesz, maga felé fordít, majd kissé rémülten néz rám.
- Azt hittem már rég az asgardiakkal vagy- értetlen ackifejezése jobban összezavar mind azt valaha is gondotam volna.
- Mért kéne nekem velük lennem- kérdem acsarogva.
- Valkyri kimentése után, Thor a gyűrűddel mindenkit az új Asgardba vitt, azt mondta te is tartasz velük, megvédeni a népet.- haloványan bólintok.
- Akkor mi lenne az én népemmel- kérdem tőle kissé rosszallón.
- Nem engedhetünk Surthur közelébe- hangja végleges.
- Itt csak te vagy- mutatok itt körös körül a kis tisztáson.
- A híres Bosszúállók és én megegyeztünk, hogy téged ebből kiagyunk- merev testtartása imént sem áltozott, csak egy kicsikét akkor amikor önmagát kiemelte.
- Mert- kérdem pimaszul.
- Mert Shurtur, téged akar- felnevetek.
- Végre valaki- teszem fel a kérdést mire grimaszba húzza arcát.
- Sigyn ne játszadozz- hangja utasító, és mégis ott lappang benne valami.
- Tudom, hogy mindenre van legalább három terved- suttogom. Értetlen arckifejezéssel néz rám.
- Visszaviszlek Nifelheimbe- mondja majd lép egy lépést előre.
- Én kíváncsi lennék mért rabolta el népem. Adósságom van Angraboda felé, és már ezer éve nem láttam a híres Bosszúállókat- hasonló hangsúlyal beszélek ahogy ő de arca higgadt. Nincsn rajta egyetlen gyűrűdés sem.
- Angrabodát majd elintézed, te kellesz neki értsd meg- mondja kissé nagyobb hangerővel mind eddig. Csak most veszem észre, csak most lettem rá figyelmes. Csend van, se madárcsicsergés sem az emberek által keltett zaj nincs a környéken. Különös.
- Tudod, hogy kell megidézni a fekete lovat- kérde tőle mindegy témaváltás.
- Gyermekkorom régi mende-mondjája- elhallgat mire elmosolyodom.
- Ahogy, a feleséged és a neved fenmaradásáról szóló történet is mende-monda- hangosan kifúja a levegőt majd kissé oldalra dönti a fejét.
- Nincs összefüggés- mondja nyigptan.
- Nincs- kérdem hisztérikusan.
- Szavakat pakolsz egymás után mik érthetetlenek- morogja unottan.
- Szavakat pakol neked a tudod kid- förmedek rá idegesen.
- Ha az eszedis úgy vágna mind a nyelved már rég nem lennénk itt- felhúzza szemöldökét majd megforgatja szemeit.
- Pukkadj meg- ripakodok rá, majd hátat fordítok neki. Hatlamas léptekkel inulok útnak. Kezembe fogom a kardot, mire fujtatást hallok a hátam mgül. A fekete ló áll előttem. Elmosolyodom majd ráülök. Hátra nézek, körülbelül tíz esetleg tizenöt lépésnyire áll Loki. Ahogy visszanézek rá, nemlegesen megrázza fejét, majd haját megigazítja és elindul utánnam. A ló mindha tudná gondolataim, vágtatni kezd, ahogy kiérünk a fák és bokrok sürejéből azonnal lefékez. Vasember és Amerika Kapitány tápászkodik fel a földről, Fekete Özvegy épp most repül még valami mosómedve egy hatalms fegyverrel aprítja a feléjük közeledőt mindhiába. A férfi óriási, hatalmas izomtömeg. Több harci sérülés is van hátát nyakán és vállán de úgy megy akár egy tank.
- Fantasztikus, az is vele van- löki felém fegyverét a mosómedve mire mindenki rám néz. Ahogy megfordul a férfi tekintetünk találkozik.
- A holtak ura- dörmögi morgó hangján- már azt hittem megfutamodtál.
- Nem ismersz elég jó- válaszolok neki nevetve.
- A csaj miatt verettük magunk pépesre- kiált fel valaki a fák közül. Elindulok, lassan lépdel lovam, még én megpróbálok helyzeti előnyt faragni bármiből.
- Tárgyalni jöttem- mondja a férfi ahogy elé érek.
- Semmi sem alkuképes amit te mondasz- tekintete kinyílik majd felnevet.
- Megválogatnám szavaim ha helyedben lennék- morogja rosszallóan.
- Tanácsod fogadd meg Góliát- morgom rosszkedvűen. Leszálltok a lóról mire az mellettem marad. Szemeim kékre változtatom majd a férfi elé állok. Egy ökölsuhintással megölhetne, akkora a köztünk lévő külömbság.
- Félnem kéne tőled- kérdi nevetve.
- Ezt csak te tudod- morgom az orrom alatt-, mért jöttél- fegyverét leteszi.
- Midgardért- szemöldököm felhúzom.
- Azt ne velem beszéld meg, nem én vagyok a Midgardiak őre- bólint.
- De te éltél itt a legtöbbet, s aztán birodalmadért megyek- morogja.
- Aztán a Jégóriásokéért, Asgardért ami már megsemmisült tudjuk jól. Három királyt fenyegetsz, tisztába vagy vele- kérdem szomorkásan.
- Nem tudod ki vagyok- kiált rám.
- Egyetlen csatában sem vesztettél még- bólint,- a jégóriásoktól származol-bólint,-hatalmat akarsz- bólint,- de én, mind Nifelheim ura, nem fogom ezt megadni neked- felnevetek, még ő feleveszi fegyverét.
- Áljunk meg egy szóra- Loki mellém siet majd a férfira néz kitől ő lehet most egy fél fejjel nagyobb-, mire ez a felhajtás. Élteted magad holott egyedül vagy. Népünk közül szedtél zsoldos sereget, hisz nem vagy úr. Mire a rátartiságod- hangja hallatán az óriás üvölteni kezd. Felénk lendíti bunkósbotját mire kihúzom tegezéből a kardot majd suhintok. Keze a lénynek porba hull.
- Átok rátok, felmenőitekre és holtjaitokra is- morogja vészjóslón.
- Eleget ettünk mi már ebből- ordítok rá keserűn. Lépek egyet de azonnal eltűnik.
- Nem most látjuk utoljára- a fekete hajú férfi hangjában van valami vészjósló, valami végleges.