Crown

25/B Asgardi jövendő

A sötét égen, távolban csillogó apró csillagok táncolnak. Előttem egy kihalt utca feketesége húzódik , mögöttem a hatalmas puszta sivársága hívogat. Farkasordító hideg van, a szél élesen elkapja kék köpenyem. Vinné magával, vinné a távolba, de nem tudja. Vértemre rögzített anyag, így csak éles csapkodó hangot ad szüntelen. Hajam fejem körül táncol, néhol eltakarva előlem a sötét tájat. Égő tekintettel nézek szét a messzeségben. Fekete murván mélyedések vannak, midgardi szem ilyen sötétbe nem látna. De én érzem, kéken villódzó tekintettel, homályos aggyal, fáradt légzésemmel, ahogy tökéletesen látok, úgy tökéletesen érzem a körülöttem lévő tájat. Nem tudom mit csinálok itt, mikor jutottam le ide. Behunyom szemem, végig karistolom körömmel ujjbegyem. Ahogy ismét felnézek, homályosság fogad. Nem, csillog a tócsákban a hold sárgás fénye, nem tükrözi vissza a fekete a fényt. Olyan mintha el szívta volna a világosságát mindennek a körülöttem lévő sötétség. Felnézek az égre, az is felhők mögé vonult, ahogy gondolataim is. Ahogy, a körülöttem lévő utat nézem, egyre több sötétlő foltot látok. Nem tudom róluk, levenni a tekintetem. Lassan sétálni kezdek, követem a nyomokat. Nem tudom, ki hozott ide, azt sem, hol vagyok pontosan. Minél inkább beljebb haladok ezen az úton, annál inkább kivilágosodik. Talpam alatt egy két irányú út, sárga fényben fürdik, a betonba burkolt utcai lámpák miatt. A tócsákból vöröslő foltok lesznek. Ahogy meglátom, a vér foltokat, egyre inkább megérzem a vér keserű szagát. Házak és udvarok tömkelege fekszik homályban előttem. Lassan lépkedek, dacára az erős őszi szélnek, a fejem eltompító érzésnek, és égő szemeim csillogó elegyének. Rég elfeledett, ósdi kissé kopott itt-ott rozsdás járművek parkolnak az utca szélén, sorban. Jobb oldali jobbra, még a bal oldali sor balra néz. Akár a katonák egy seregben. Feszesen, tökéletes egységben állnak egymás mögött. Olyan, tökéletesen mit csak ember hozhat létre, és mégis annyira különbözőek, mind maga az emberiség. Egy kocsi, egy ház, egy bicikli. Unott látkép a szemnek, ha keresi a képet ha nem. Sehol sincs senki, sem a sárgás diófa tövében ugató kutyát, sem a fejem felett elszálló madarakat nem hallom. A házak, néhol ki vannak világítva, van ahol teljes sötétségbe burkolództak a lakók. Ahogy egyre inkább pásztázom a házakat, néhányon észreveszem, nyitva a bejárati ajtó. A benti fény éles csíkot húz, a kinti sötétségbe. Akár egy kelés, az ember bőrén, úgy hasítja át a bent lévő meleg fény, a kinti rideg sötétet. Mozgás sehol sincs! Este van, késő éjjel. Senki sincs már fen, és én mégis itt sétálok. Csendes a látkép túlságosan csendes. Ugyanannyira nyugodt mind groteszk. A rengeteg zöldből, a házak stílusából és járművek fajtája és mérete alapján látom, hogy egy faluban vagyok valahol Midgardon. Csak a vörös tócsák, a dögszag, vér mélyen agyamba égett bűzé, és a füst fullasztó keveréke teszi ezt a helyet, rémisztővé. Akár egy kivégzés utáni látkép, úgy néz ki ez az utca. Lomhán nézek szét, és élesen veszem a levegőt. Ennyire élénk meditációm, már régens-régen nem volt. Olyan mintha itt lennék, testestül, varázslattal megtelve, fáradtan, teljes tudattomban. Este még Nifelheimben hajtottam álomra a fejem, most viszont egy midgardi faluban sétálok. Túlságosan kihalt, és túlontúl nesztelen. Sem állatokat nem látni, se az itt élő embereket. Beléjük kódolt ösztön a kíváncsiság. Zsigeri ösztön ez számukra mind a lélegzetvétel. Hiszen tudják jól, ami nem megszokott az nem jó. Kutakodom, néha hátra nézek, vajon hol lehetnek azok a kíváncsi szempárok. Miért hozhatott ide az elmém, és mért érzem úgy, hogy ez valós. Nincs semmiféle könnyedségérzetem, nem érzem azt a tanító esetleg felderítő szándékot, amit ilyenkor szokás. Egy ennyire élénk meditáció, vagy manipulált, vagy álom. Lokit rég nem láttam. Nifelheimben nincs idő, és az én időérzékem az ott töltött évek során teljesen elveszett. Lehet tegnap jöttem el Jöttünből lehet egy hete, lehet egy évszázada. A folyton ködös királyság, a minden napi könyörgés, a mély hajolgatások ideje volt ez az időszak. Ha nem Midgardon voltam az asgardiak segítségre, akkor Jöttünnben tettem amit egy királynénak tennie kell, ha meguntam Loki néha napi dühkitöréseit visszatértem Nifelheimbe. Az életem nem lett könnyebb attól mért megöltem Angrabodát, visszataszítottam Odin nevében Ránt, és beletörődtem, hogy felettem nem múlik az idő. Hosszú és nehéz éveken vagyok túl. Egyhangúak és fárasztóak voltak. Nem érzem az idő múlását, nem érzem, magának az idő fogalmának a lényegét. Csak vagyok, még mindig huszonvalahánynak nézek ki, és egészen erőm teljében járok. Az időt nem érzem, de az elmúlással mégis szembe kellett néznem. Mert ami személyes ügy, az mindig jobban fáj mind a villámcsapás. Thor, az aki hármunk közül rosszabbul viseli ezt. Ő az, akin már látni az idő múlását. Ő az, aki feladta önmagát, hogy újabb élet szülessen. Jobbra fordulok, majd ismét megyek egyenesen. Előre visz az utam a templom tornya irányába. Mozgás nincs, nesz nincs. Olyan mintha kihalt lenne az egész település. Jeges borzongás fut végig rajtam, úgy érzem, mintha figyelnének. Minél közelebb lépkedem annál inkább érzem a jeges szelet. Ez a légörvény meg-meglök majd teljesen abbamarad. Ahogy lenézek azonnal érzem tekintetem izzani kezd, mindent negatívban látok, jóformán csak érzéseket és energiákat látok a mostani tekintetemmel. Érzem ahogy kissé elborul az elmém. Valamiféle düh járja végig testem. Kezembe veszem a kardom, majd ahogy jött az érzés, úgy vezérel is. A saját fejem után megyek, egyre homályosodó elmével, és egyre inkább vérre szomjazom. Még a, jeges eső érzete a nyakamon, sem kelt fel belőle. Éles villám szeli át a fekete eget. Enyhén megugrom a hangos csattanástól, amivel jön, de még ez sem tud kibillenteni az egyre éleződő érzéstől, erősebb ez mind várnám. Jéghideg erőt érzek magam körül, amit lassan körbevesz a melegség. Ez a fajta energiasokk kihat a környezetemre. Az eső mintha elállt volna, és valami más vette volna át a helyt. Puha és hófehér, törékeny és mégis fennkölt. Szemeim égni kezdenek, fájóan, ugyanúgy mind régen. Hiába tartom kék tűztől csillanó szemeim elegyét, ami mára már a halál szimbóluma lett, mind a Kilenc Birodalomban, hiába érzem magamban azt a több tízévnyi erőt amit magamba fejlesztettem, hiába tudom, hogy erősebb vagyok majdnem az összes istennél, félek. Ez az érzés, némi bizonytalansággal keverve ér el hozzám. Nagyon rég nem éreztem már így, rég volt mikor nem tudtam kezelni ezt az erőt. Távolinak tűnik a jelenléte, annak a gondolatnak, ismét meg kell tanulnom kezelni. Érzem ahogy, valamiféle felsőbb erő magába húz. Ahogy lépkedem, egyre közeledő alakokat látok. A hátam mögött két alak siet felém még előttem egy kisebb sereg áll. Erőt veszek magamon, és ismét zöld szemekkel nézem a világot. A kardom magam elé szegezem, a némaságban élesen csendül a fegyver suhanása. Éles vörös fény kapj meg tekintetem. A feketeség vöröslik, akár vérző óriás a barlangjában. Vér és füst szaga terjeng, némi édeskés illattal. Elmém az eddigi homályából kitisztul. Mért nem kelek fel? A kis falú főterére kiérve meglátom a seregem. Emberi csontból összerakott fejükből kos szarvak türemkednek ki kétoldalt,kötéllel megkötött fekete nadrágot viselnek, ami kecskeszerű lábaikon lötyög, barnás szőrű lábuk patákban végződik. Meg-megindulnak előre és mégis maradnak. Halkan súrlódik a lánc a fekete murván, ami rájuk van tekerve, és ugyanolyan ütemesen lépdelnek hol előre hol hátra. Dobog a föld, és cseng a harci kiáltások tömkelegétől az ég. Hatalmas máglyákon égnek a tetemek. Hol emberit hol állatit látok. Ahogy észreveszik jelenlétem katonáim a földre térdelnek. Lassan megigazítom hajam, gyűrűm megakad koronámon. A királyi ékszer, nem esik le csak sercen. Mintha, ő is forrna a dühtől, olyan hang ez, amit egy belső hang átformál érzelemmé. Émelygő érzés kap el. Lassan bontakozik körülöttem a tudat, amint lenézek vértől ázott vértemre. Én irtottam ki ezt a falut. Idegesen visszahelyezem tegezébe kardom, majd körbesétálok az égő főtéren. Tizenhárom máglya ég úgy akár a gyertya. Lángjuk beteríti a hátam mögött lévő templomot. Remegek, a dühtől vagy a félelemtől magam sem tudom. Ez a valóság, és én emlékek nélkül pusztítottam el a midgardi falut. Így is félnek tőlem, sőt egyenesen ellenségnek tartanak. Mikor meglátnak Norvégia körüli mezőkön asgardiak közt, akkor is elfutnak. Legyen az fiatal, középkorú vagy öreg. A Halálnak hívnak, és úgy is tekintenek rám.
-Húgom - hallom Thor öblös hangját a hátam mögül. Amint megperdülök, arcomra kiül az összes érzelem. Remegnek ajkaim, tekintetem könnyes, fülembe dobog a szívem. Thor, kitágult pupillákkal néz rám, majd látványosan a hátam mögötti káoszt pásztázza. Szőke hajába, megcsillanó hófehér szálakat is narancs színűre festi a tűz. Másodpercek alatt, megtelik az ég villamokkal, fehéresre festve ezzel a fekete felhőket.
- Azt hittem véded őket, és nem pusztítod- kezdi Loki némi dölyfösséggel hangjában. Fekete haja, rövidebb mind utoljára láttam, tekintete kemény, szavait tükrözik. Szemében mégis ott bújik, valamiféle diadal utáni, mámorító boldogság, ami legbelül engem is örömre sarkall. A két testvér, két szülő, két értékrendszer, egy nevelés, egy érdek. Teljesen, két külön személyiség, akiket a vér sem köt össze, de mégis ugyanaz az arckifejezés. Döbbent, és értetlen.
-Nem tudom mi történt itt- védekezem. Mert nem tudok mást. Magam sem raktam még teljesen össze a képet.
-Még mindig úgy beszélsz mind egy midgardi- Loki hangja éles. Visszacsattan a templomról, és tovább száguld a pusztaságba.
-Még, mindig csak ezt hallod a szavaim mögül - szólok rá élesen! Utoljára, is ez volt a vesszőparipa amiért eljöttem, és úgy látszik most sem nyugodott még le.
-Sigyn, ezt nem teheted meg! Nem ölhetsz meg senkit sem, se itt sem máshol- mordul fel Thor idegesen. Midgard őrzőjének igaza van.
-Nem tudom mikor csináltam- kiáltok fel ijedtemben- ,Nifelheimben tértem nyugovóra, és most itt vagyok- mutatok magam köré! Kezeim végighúzom arcomon, látom iszamós vörös tenyerem, és lassan figyelem ahogy elolvad rajta egy hópihe.
-Ennél hihetőbb történettel kell előállnod, Sigyn- félelmetes. Thorról ami eszembe jut, csak ez az apró jelző. Látom bőre alatt megbúvó villámjait, ahogy ujjai közt kékes szikrát szórnak. Az ég élesen dörögni kezd,jelezve Thor ittlétét mindenkinek.
-Thor, kérlek ne- suttogom. Megmozgatom a nyakam, nem veszíthetem el az önkontrollt ismét-, ne mozduljatok- kiáltok hangosan. Egészen legbelülről jön ez a maró undor, és nem hagy nyugodni.
-Testvér- hallom a távolból Loki döbbent hangját. Figyel, árgus szemmel nézi a szenvedésem. Érzem ahogy valamiféle plátói erő szétfeszül bennem, hiába ellenkezem.
- Ne hadjatok elveszni - suttogom magam elé, összeszűkült torkomon keresztül. Utolsó saját magam irányított mozdulataimmal még leveszem a Tesserackt szívéből kivájt kövekkel díszített gyűrűim.
-Vidd haza a katonáim- kiáltanék, de nem tudok! Hirtelen eldobom a két ékszert. Szédülök, látom, ahogy jár alattam a föld lassan feherlik a hótól, és élesen dörög az ég. Érzem ahogy két kar fonódik körém. Élesen behunyom a szemem, minden izmom megfeszül a belső parancs hallatán, ölj! A hátam mögött lévő, jeges érintése érzem , hiába nyitom ki a szemem, nem látok. Érzem, de nem látom, félelmetes és mégis megnyugtató érzés.
-Nyugodj meg, hazaviszlek- Loki hangja lágy. Valamiféle megnyugvást ad, de legbelül mégis vívódom. Az erő ami majd széttép, hatalmasabb mind én.
-Gyertek el hozzánk Sigyn- hallok egy gyermekkoromból ismerős hangot a távolból. Nem tudom most hol lehet, de hallom őt, és érzem jelenlétét. Rég nem hallottam felőle, és Loki rég nem akarta úgy látni, hogy az elmémbe néz. Elveszett az arca elmémben, és a mondatai is amik átsegítettek a nehézségeken. Megrázom a fejem, rémes fájdalom ami belehasít sikításra késztet.
-Vidd el innen őket- hallom Thor hangját. Valami mozog körülöttem, éles léptek sokasága alatt remeg a föld. Érzem, ahogy kinyílik a szemem, lecsap mellénk egy villám, de én nem merek felnézni. Ismét megfog valaki a kezeim, élesen hátracsavarja, ő élesebben és fájdalmasabban tart mind az előző. Hiába érzem, nem hoz nyugvást és nem kezd szívem lassabb ütemet verni mind eddig. A düh, ami bennem van egyre inkább felemészt. Félek, mert már tudom, mi lesz ha felemészt. Érzem ahogy lassan vezetni kezd, jeges tekintete ráfagy tarkómra. Sétáltat, lassan óvatosan, gondolhatnám, de tudom nem így van. Szétnéz, látni akarja a kárt, látni akarja a fájdalmat. Felnevetek, büszkeség és gőg önti el lelkem. Razkodni kezd vállam, könnyek hullnak szememből. Két tekintet közt ég arcom. Valaki kitép az eddigi fogásból. A másik, jéghideg érintése jól esik felhevült bőrömnek.
-Mi lesz a midgardiakkal- vágja rá Thor idegesen.
-Teszek a midgardiaitokra, bátyjám- kiált fel Loki, méregtől fűtött hangon.
-Testvér, egy falut kiirtott, ez nem maradhat megtorlatlanul- dörmögi a villámisten.
-Fivérem, úgy beszélsz mintha nem tudnád, ti ketten lettetek Midgard őrzői, Odin akaratából!