Crown

25. Asgardi akarat

Ruth McAdams-Sigyn Gylfison

Csatazaj vesz körbe, fegyverek csattannak, hangos kiáltások százai hallatszanak, hol nőktől hol férfiaktól. Homokos úton sétálok, körülöttem minden kihalt, csak kevés fűcsomó színesíti a barna földet. Kellemesen fúj a szél, ami hajamba kap és körülöttem táncot járva, ő is szétnéz a kihalt tájon. Felettem a Nap erősen süt, és mégis alig érzem bőrömön. Kótyagos a fejem, mégis a torkomban valamiféle maró érzés vette át a hatalmat. Lábaim fájnak, alig kapok levegőt, de gyors tempóban sétálok valami felé. Nem tudom merre kell mennem, vagy egyáltalán hol vagyok, de mindha valami vezetne egy adott pont felé. Az út egyre inkább változik körülöttem, az eddigi földes út, apró kis kavicsokkal van kirakva előttem. Ruhámhoz ér néhány hosszúra nőtt gaz. Szétnézek a tájon, de még mindig egymagam vagyok. A hangok egyre élesednek, és mindha megváltozott irányból jönnének felém. Megfordulok, mire enyhén elejtem ajkaim. Mögöttem Loki sétál, teljes harci felszerelésben, maga elé meredve. Nem tudom mi játszódik le igazán bennem. Valahol örülök, hogy él és valahol most azonnan meg tudnám folytani. Utálom amiért elvette a szabadságom, az életem azt az egy részét amibe nem tudott beleszólni sem a S.H.I.E.L.D. sem senki más. Ez mindig is a saját döntésem volt, nem úgy mind bármelyik utazás, az iskolaválasztás, a tanult nyelvek száma esetleg aránya, a harci tudásom. Mert mindig túl soknak bizonyult amit tanítottak nekem. Valahogy ezért kaptam meg a Szuperkülönc nevet, na meg persze azért a tudásért amit akkor még csak álmok látására használtam. Azóta azzal is megtanultam ölni, úgy érzem az egész testem ölésre kész bármikor, bárhol. Ez a tudat, megrémiszt, és mégis elfogadm, mert tudom, ez azzal jár, hogy egy családnak mondható emberközegben nőttem fel. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így megváltozik az életem. Nem hagytam magamnak egy másodpercet sem, hogy felfogjam mindezt ami velem történik, lehet ennek itt az ideje.
- Mit bámulsz- hallom a férfi rekedtes hangját ami azonnal visszaránt a valóságbas.
- Majmot sétálni- vágom rá csípőből mire szemei kikerekednek.
- Tudod, te kivel beszélsz- hangja azonnal haragot tükröz, mire csak megrántom a vállam majd hátat fordítok neki. Mellém sétál, felé biccentem a fejem, és beleburkolódzok a némaságba. Nincs senki sem körülöttünk, a kavicsos út végtelen rónája húzódik előttünk.
- Oh, nagy Csínyek istene most mondd el hol a francba is vagyunk- hangomból csepeg a cinizmus mit ő is észrevesz.
- Te, földből előtört csótány, ki nevemet kiáltod, járj utadon- de az ő hangja nem rejt semmit, csak valamiféle komor igazságot.
- De legalább összekötve nem vagyunk- morgom az orrom alatt, majd teszek pár lépést előre, mire érzem ahogy kezem nem mozdul. Mérgesen hátra nézek, mire meglátom a hófehér anyagot kezünk körül. Bámulom ezt a furcsa látványt, ami már lassan megszokott számomra.
- Akarod mondani, induljun el közösen- szemeim megforgatva várom amég mellém ér, majd lassan elindulunk előre. Bámulom a sík tájat, bámulom a saját lábam ahogy egymás elé pakolom őket, néha megnézem a hófehér kötés szerű készítményt kezünkön, majd azon is jól megbámulom a pici kis mintákat. Van, hogy felnézek a mellettem sétálóra, akinek csak profilját látom, és az is megtörténik néha, hogy egy hatalmas széllökés hátra tántorít. A hajam tudnám szaggatni unalmamban.
- Mit bámulsz- kérdi ismét, de most kíváncsian mikor kezünkről arcára vándorol tekintetem.
- A francba is, én meg akarok halni unalmamban- fakadok ki hisztérikusan.
- Szokj hozzá, most gondolkodnod kell- szemöldököm felhúzom.
- Szokj hozá a tudathoz, hogy mindjárt kar nélkül fogsz tovább sétikálni- megtorpanok, majd automatikusan cipőm felé nyúlok, de csak sportcipő van rajtam, és nem szerelkeztem fel fegyverrel.
- Mivel akarod levágni a karom- kérdi igen vígan.
- Ha kell leharapom a helyéről- élesen jóízűen felnevet, de hangja mégsem rejt semmiféle boldogságot.
- Ha már a kannibalizmuson jár az eszed- mutatja fel mutatóujját-, inkább önmagad emészd amiért ide küldtél minket, kedves- fújtatok, majd megpróbálok nem behúzni neki.
- Inkább belehaltál volna a zuhanásba- kérdem hisztérikusan, mire nemet int fejével.
- Közösen is átváltozhattunk volna valamivé- mondja tárgyilagosan.
- Hol volt a megmentő ötlet mikor épp zuhantunk a kitudja hagyanyidkról- szűröm a fogaim közt szúrósan.
- Addigra épp már gondolkodni sem tudtam, mert a kék szemeid beszűrődtek tudatomba- közelebb lépek hozá, körülbelül egy fejjel nagyobb nállam de akár egy és fél is remekül meghatározná magasságát. Mutatóujjam orrához emelem, majd megpróbálom úgy hajlítani a nyakam szemébe tudjak nézni.
- Idefigyelj, örülj annak, hogy most épp a semmi közepén vagyunk összekötve, mert ha a kezünkön nem lenne ez az Isten verése már rég a legrémesebb álmaid álmodnád- lehajol hozzám majd belevigyorog a képembe.
- Azzal a hatalmas tudásoddal mért nem ölsz meg, ha már ennyire a kicsiny szívedbe fúrtam magam- hangja mézes-mázos mégis ott repdes szavaiban az igazság. Az igazság amire még magam sem jöttem rá. Nem mond semmit csak hüveykujját végighúzza arcéelemen. Automatikusan hátrálok, mire ő visszahúz magához.
- Eressz el- belemarkolok alkarjába úgy próbálom magamtól eltolni.
- Az a feladatunk, hogy kiegészítsük egymást, te mérges vagy én megnyugtatlak, én sebesült vagyok te ápolsz- megrázom a fejem majd lépek egy lépést, de mindhiába. Pedig eddig voltak pillanatok amikor földre tudtam kényseríteni. De azok is rögtönzött, valamiként kiszmíthatatlan esetek voltak, most fogadni mernék mindenre számít, bármire.
- Ezt azonnal felejtsd el- hangom kétségbeesett. Valamiért érzem, ő igazán élvezi ezt a helyzetet.
- Mutasd meg a gyönge oldald- suttogja a fülem mellett.
- Nem vagyok gyönge- kiáltom el magam, és hangom mégis a kétségbeesett hercegnő kiáltásaként hallatszik.
- Sírd el magad- suttogja még lágyabban, mire én hevesen megrázom a fejem.
- Hord el magad- utasítom, de egyáltalán nem azona akemény hangon amin akartam, hogy megszólaljak.
- Ne félj megmutatni érzésid- érzem ahogy nyakamba fúrja a fejét. Kellemetlen hideg érzés veszi át hatalmát felettem. Állával végigszánt nyakamon, ami miatt olyan mindhamegfagyasztanának, legbelül.
- Számodra, felőllem nincsenke érzések- felhördül, majd eltávoldoik tőlem.
- Mért hazudsz nekem- kérdi ingerülten.
- Miért lennének érzéseim- kiáltok fel félelemittas hangon-, elvetted az egyetlen dolgot amit szabadon választhattam- mellkasára bökök mire ő elkapja csuklóm és lágyan megfogja.
- Ha azt mondom ez a sors- kérdi incslekedve.
- Mindent be lehet tudni a sorsnak, midnent- hangom lassan elhal, érzem ahogy ajkaim remegni kezdenek.
- Két szerencsétlenül járt gyermek voltunk, és mégis most miénk egy olyan hatalom amiről eddig csak álmodtunk- kezdi mire élesen megrázom a fejem. Elmosolyodik, majad az arcomra tapadt vösör tincseket eltűri látóteremből.
- Mi célod volt ezzel- kérdem rekedten, sírástól fuldokló hangon.
- A Birodalmad mostmár közös-mondja jeges hangon. Ajkaim résnyire elnyílnak. Lehet megszerezte a jogosan örökölt trónjával járó fele birodalmat, de minket épp a csata elején tüntettek el a színről.
- Meg ne próbáld- mordulok rá, ahogy tudatomban kirajzolódik a terve.
- A te segítségeddel fogom saját birodalmam, megszerezn, és a te birodalmad lesz az ami az enyém táplálja- szúrósan csak a szemebe néz sehova máshova, csakis a szemembe.
- Ki táplált csecsemő korodban, azt kellett volna eltiltani tőled- arca döbbenetet húzott magára, majd egy másodpercen belül ismét a viaszos arccal néz rám vissza.
- Tudatlan vagy még, Sigyn- duruzsolja, mjad elenged. Kilépek karja közül majd amennyire csak tudok a közelségéből is kilépek. De ez a pár lépés még mindig érezteti velem jéghideg, számító auráját.
- Gyűlöllek, tiszta szívemből megvetlek, Loki- ordítok rá, majd elfordulok. Mármind amennyire csak el tudok fordulni tőle.
Térdre esem, majd hallom ahogy koppan valami a padlón. Felnézek, mire szemeim kikerekednek. Márvány kövön térepek, körülöttem ezernyi oszlop előttem egyetlen egy alak, ki botját épp most verte a hideg barna színű anyaghoz.
- Megkérted a kezét, és tudtad mivel fog járni- hallom Odin hangját visszhangozni a fejemben.
- Megéri, bármi megéri- kontrázik rá Loki tisztán érthető hangon.
- Megéri, hogy összeadtak titeket, meg fogja érni mikor üldöznek majd mindannyiótokat több világon keresztül, az is megéri majd, ha előtted ölik meg azt akit szeretsz- Mindenek Atyja hangja dorgáló, és csalódott.
- Ott lesz a királyásgom- morogja Loki negédesen.
- Nem lesz ott neked semmid, fiam. Nem lesz ott, a királyságod, a királysága, nem lesz ott a nőd, nem lesznek ott gyermekeid, senkid sem lesz aki támogatna- mondja az ősz férfi fáradtan.
- Mert eddig volt, eddig volt bárki aki felismerte volna tetteim és segített volna rajtam. Eddig volt bárki akire rátámaszkodthattam volna- a mögöttem álló fekete hajú herceg kikelve magából ordítja szavait, akár egy megveszett vad.
- Ha eddig nem vetted észre, azt kívánom vedd majd észre később- mondja a férfi. Hátra pillantok a férjemnek titulált valakire, majd ahogy előre nézhetnék, Odin arca lepi be látóterem aki óvatosan felhú a földrök. Szabad kezemmel belekapaszkodok kezébe, mjad hevesen megrázom a fejem.
- Én ezt nem akrom- hebegem mirer ő csak nemet int fejével.
- Áldásom kérték rátok, és én megadtam- egy csillagot rajzol mutatóujjával homlokomra-, áldom azt kit majd felnevesz s kinek az oldalán állsz, Sigyn Gylfison. Nem a te választásod volt, ahogy számodra megmondom az ő választása sem volt. Ez megíratott, és bevégeztetett- tenyerét kinyújtja majd lassan eltávolodik tőlem. Közénk sétál kezét a hófehér lepelre fekteti, majd ahogy lassan elhúzza kezét, úgy esik le a mi ökölbe fogott kezeinkről a hófehér anyag.
- Ez mi- kérdem halkan, mire mindketten rám néznek.
- Mostmár hitvesem vagy- mondja a fekete hajú férfi mire nekem kikerekednek szemeim, és egy hatalmasat nyelek, de ezzel sem tudom elfolytani síroásom. Egy kövér könnycsepp lefolyik arcomon, amit követ a másik.
- Éljetek- kiáltja el magát Odin, majd minden elsötétül.
Csörömpölés hallatszik ,majd valamiféle mormogás. Lassan kinyitom szemeim, hófehér plafon fogad, foszdoreszkáló lámpa adjaa fényt, és valami halkan csipog mellettem. Oldalra nézek, és velem egy időben, a mellettem szorosa fekvő Loki is rámnéz. Felemelem jobb kezem, megmozgatom majd lassan felülök. Bal karomból cső lög ki, orromnál megmozdult a lélegeztető, szívem körül erősen rögzített drótok adják a szobacsipogását mind szíhangom jelül. Körbenézek, senki sincs rajtunk kívül a teremben.
- Én annyira de annyira nem tudom mit kezdjek veled-morgom az orrom alatt a mellettem fekvőnek címezve szavaim.
- Örülök, hogy felkeltél drágám, és ismét hallhatom hangod- suttogja rekedten.
- Mire emlkészel- kérdem kotyagosan. Fejem szédülni kezd,a miért azonnal visszafekszem.
- A síró arcod- mondja. Semmiféle lekicsinlő hangnemet, rosszindulatot, gőgöt nem hallok hangjában. Csak a kijelentést, amit neki ki kellett ejtenie azokon a penge vékony ajkain.
- Nem hiszem el, hogy minden valami jóslatnak a következménye- morgom a plafonnak.
- Hajadon életed végéhez értél- mondja mindha meg sem hallotta volna mit mondok.
- Szögezzünk le valamit- fordulok felé, egy fáradt pilantás kiséretében-, más asszonyát ne rontsd meg, de azzal csalsz meg akivel akarsz, ahogy én is ezt fogom tenni- eddigi kaján vigyora eltorzult grimasszá változik.
- Drágám, nem vigyáznom kell a tisztaságodra- morogja búsan.
- Nekem meg arra, hogy senki se tudja meg összeházasodtunk- vigyorba torzul a képe, majd nemet int fejével.
- Szerintem már elkéstél- épp felháborodásom jeléül, nemes egyszerűséggel belerúgnék, de ahogy megteszem eltűnik mellőlem. Fantasztikus, hamarabb kelet fel mind én! Leszedem magamról az orvosi eszközöket, majd hirtelen felállok. Már nem csak a szívhangot jelző doboz sípol de az én fülem is. Térdeim remegnek akár a kocsonnya, fázom és rémes hányingerem van. Teszek pár lépést, majd azonnal a falnak támaszkodom.
- Sigyn, gyászolj!
Lassan szétnézek de nem látok senkit.
- Sigyn gyászolj, anyád meghalt- a hangtól kiver a víz.
Éles női hang ez, ami annyira ismerős. Megrázom a fejemmajd teszek pár lépést, az ajtó előtt állok, az ajtó körvonalai mégsem akarnak megállni. Tenyerem ráfektetem a kilincsre, de nem tudom kinyitni, nekiesek az ajtónak.
Asgard romokban, láűngol. Egy fekete ruhás nő fekszik a királyi trónon, vérben ázva, fején agancsot ábrázoló fejfedője.
- Sirasd Sigyn, sirasd a nőt ki megszült-hallom Deriton keserédes hangját. Látom magam előtt a feketébe öltözött nát, ahogy asgardi trónon fekszik vérbe fagyva.
Feleszmélek, kintről dörömbölnek az ajtón. Lassan félre húzódom a biztonságot nyujtó fal felé, és akaratlanul is de hármat kopogok a fáól készült tárgyon. Kapitány rohan be rajta, szétnéz, amikor tudatosul benne nem lát senkit, azonnal megfordul. Rémült arca, meglágyul ahogy meglát a földön ülve, hátravetett fejjel, fájdalomtól eltorzult arccal.
- Végre felkeltél- sóhajt egy hatalmasat, majd felsegít a hideg földről.
- Be kell vallanom valamit- suttogom, majd rátámaszkodom, mire ő fürkészve arcom tanulmányozza. - megházasodtam, akaratom ellnére- suttogom, mire ő némán bólint.
- Thor és Loki mindent elmondott- hangja csendes, és elfogadó. Megborzongok, majd felnézek rá. Érzem ahogy szemem könnyek égetik, érzem ahogy kinyitom ajkaim és mégis torkomra fagy a szó. Nem mond semmit, Csak magához húz és megölöl. Úgy sírok akár egy öt éves, mikor elsőnek eltörik a lába. Zokogok, nem tudom abbahagyni a hüppögést. Nem tudom elengedni az érzést, és a tudatot ami ezt teszi velem. Nem megy, nem sikerül, mert belém égett.
- Félek, Steven, nagyon félek- suttogom a vállába, mire ahz ő keze hátamon le-fel jár nyugtatásként.
- Kitalálunk valamit- mondja mire megrázom a fejem.
- Ezt már eldöntötték, ez már így íratott- suttogom sírástól rekedtes hangon két lélegzetvétel közt.
- Ruth, kérlek nyugodj meg- hangja erőtlen, és mégis eltol magától-, idegen lények gyűltek össze nem messze a Parktól. Az asgardiak szerint néhány katona a te birodalmadból származik- kiguvvadnak szemeim, majd nemet intek fejemmel.
- Az lehetetlen...- megrázom a fejem.
- Úgy tűnik felkelés folyik, nálad is, és a jégóriások is itt vannak. Thor elment népéhez, de ahogy visszatért ő sem kecsegtetett semmiféle jó válasszal. Rengeteg ember eltünt onnan is- erősen megmarkolom az előttem álló vállát, majd megpróbálok öleléséből kilépni, de ahogy teszek egy lépést, térdeim összecsuklanak alattam.
- Pihenned kell, Lokinak is egy napig tartott amég járni tudott- élesen ránézek mire ő aprót bólint.
- Meddig voltunk ebben az állapotban?
- Három hónapig-suttogja lemondóan. Belenézek szemébe, fájdalmat, aggodalmat látok bennük.
- Meg kell védenünk az embereket- mondom vérszomjat kapva mire ő megrázza a fejét.
- Pihenned kell, eddig sem támadtak, most sem fognak- vágja rá azonnal Steven.
- Hol van Loki- kérdem legnagyobb gondom forrásának a nevét.
- Thorral- aprót bólintok, majd szétnézek az üres folyosón.
- Éhes vagyok- suttogom mire apámként tisztelt személy felkap majd, cipelni kezd a konyha felé.
- Nehéz a ruhád- mondja nevetve, majd feldob és elkap, mire én egy kissebb sikolyt elengedek.
- De bírod- nevetek fel mire bólint. Lassan lépked a folyosón, mire én ismét szédülni kezdek.
Áporodott illat leng be körülöttem mindent. A földön halpikkelyek esetlenül, sárosan pihennek. Az ég borús felhőket húzott maga köré, még én a halpiacot bámulom. Lassan sétálok az emberek közt, mindenki álmosan nézi, a dülledt szemű árut. A tömegben ezernyi ismeretlen bámul rám, és haladtovább mellettem. Az emberek álltal okozott zajt Hulk ordítása szeli ketté. Mindenki menekülni kezd, még én balra tartva a hang irányába rohanok. Amikor lábam alatt remegni kezd a talaj, az első lyukas kék színű műanyaghodó mögé bújva próbálom eltakarni amgam a zöld óriás elől. Fejem felett repülő zúg el, éles dobhártyát szaggató sivítással. Felállok majd rohanni kezdek. A távolban hatalmas villám vágja ketté a szürke eget, esni kezd. Hatalmas kövér esőcseppek hullanak alá az égből. A szívem a torkomban, még én sem tudom miért de pánikolni kezdek. Szétnézek, szállító konténerekből összerakott sikátor nyílik meg előttem. Tudom, hogy a legveszélyesebb hely ahova most megetek, de lábaim rohanni kezdenek a bejárat felá. Szívem a trokomban, a tudatom ködös. MEgtorpanok egy kereszteződésnél, a jobb oldali csnedes, még a bal oldalin lövésnyomok látszódnak. Azonnal bal felé sietek. Több hullát is megkerülök, arcukat fájdalmas torz grimasz ékesíti. Vérben ázott testeket mos le az eső, ezzel a vizet is vörösre színezve. A bádog anyag mindenhol vörösben pompázik. A rozsda amit az évek múlása okozott egy- egy esőcseppnek köszönhetően látszik csak. Minha az ég is isratná őket. Egy kukára ráugrom majd fel a konténerre. A szél itt is fülledt és vaszagú. Néhány nyíl, és a talapam alatti anyagba lyuggatott golyón kívül semmi sincs fent. Lenézek a pusztításra, akár egy boztalmas kép, úgy tárul szemem elé a vörös látvány. Egy nő éles sikolya szántja ketté a teret. Megfordulok, és azonnal hasra vágom magam. A nő riadtan felnéz, majd mikor úgy látja nem lát senkit zokogásba kezd. Fekete haja szorosan hátrakötve, vörös ruhája szakast, és véres. Csak ebből a távolságból nem látom a saját vére vagy másé szárad ruháján. Közelebb kúszok, ezzel hangot adva annak itt vagyok. A nő egy fekete ruhás zöld köpenyes férfit sirat. Afekvő jéghideg arca, viaszbábuként olvad testével össze. Nincs rajta vér ,nincs rajta külső sérülés. Két tenyerében a kezére illesztett éles tőrök, amik oldalába válynak. A nő zokog, és jajjgat akár saját húsát tépné fájdalmában. Felnéz, összefonódik tekintetem Angrabódáéval, az ő vörös tekintetével az én értetlen tekintetem. Némán tátog, némán tátog egy mondatot;
MINDENKINEK MEG KELL BŰNHŐDNIE LOKI HALÁLÁÉRT.