Crown

28. Átkozott órák

Szívverésem még akkor sem csillapodik amikor érzem az eső jeges cseppeit arcomon, majd egész testem átáztatják.
- Hol vagyunk- kérdem majd a kövér cseppek elöl, mellkasa felé húzom fejem, kínzó lassúsággal. Tiszta illata az eső frissítő aromájával keveredik, érzem ahogy megnyugtat. Megnyugtat a közelsége, még akkor is ha tudom, a mondatai másodpercek alatt fel tudnak idegesíteni. Furcsa, de egyáltalán nem rossz érzés ahogy hurcol karjában.
- Még mindig Midgardon- mondja Loki tőle megszokott rezzenéstelen hanggal.
- Számodra ennyit jelent a jövendölés- kérdem majd nyelek egy hatalmasat, ezzel megízlelve a számban benne maradó keserűséget, amit semmi sem mos le onnan.
- Sigyn, neked nem kéne beszélned- mondja mire kinyitom szemeim. Az eső eláztatta haját, így vizesen tapad homlokára és nyakára, mind valami fekete sál. A fejünk felett több külvilágítás ad fényt, a rekkenő sötétben. Az eső frissítő, mégis tompa illata vesz körbe. Fázom, mindha kötelező lenne ez az érzés, úgy reagál rá testem. Remegek. Gondolataim tompák, érzékeim viszont fokozottak. Érzem ahogy befordul egy sarkon, békés, hatalmas kertesházak vesznek körbe minket az út két oldaláról. Néhány helyen, egy kutya is megszólal, minden olyan nyugodt, már mondhatni idilli. Tökéletesen művelt kertek, rendezett fű, a garázsfelhajtón gyermekjátékok, esetleg bicigli nekitámasztva a garázs falának. A ház ablakai mindenhol kivilágítva, ha látásom nem ködösítené az eső, és elmémet a múlni nem akaró tompa fájdalom, akár még az ottlakók életébe is belátást nyernék. Csendesen, és mégis kitartóan esik az eső, mossa a szürke járdát, könnyed cseppei mossk bőröm.
- Loki, én meg fogok fulladni- mondom neki minden előjel nélkül, mire azonnal rám néz.
- Ezt mégis honnan veszed- kérdi reménytelenül semleges hangon.
- Meg fogok halni-suttogom, a következő gondolatot ami elmémbe rebben.
- Midgárdon nem- mondja maga elé, rám sem néze.
- Nem állíthatod meg a halált- mondom rekedtesen.
- A Halál istennőjét sikerült már megölni- mondja még mindig maga elé bámúlva. Egyre gyorsabban szedi a lábát.
- Hova viszel- kérdem bágyadtan. Szívesen elmosolyodnék, érezném ahogy arcizmaim dolgoznak bőröm alatt, és nem fájna semmi sem. De nem teszem, lehet azért mert nem tudnám, de lehet azért mert nem akarom.
- Egy midgardi boszokrányhoz- mondja még mindig előre nézve.
- Mind anyám és nagyanyám- kérdem némi cinizmussal hangomban.
- És, mind te- felhördülök, a godndolatra, és persze a megszólításra.
- Elég nagy utat tettem meg eddig ahoz, hogy most ne így beszélj velem- nem tudom visszanyelni a köhögésem, így az esőfelhőbe köhögöm, mire kezeim szám elé kapnám, már lassan alábbhagy az égető érzés. Feldühít, hogy csak egy midgardi boszorkának képzel. Több vagyok egy boszorkánynál, három lépésből meg tudnám ölni puszta kézzel ha jobb passzban lennék.
- Jegyezd meg, egy senki is felemelkedhet- mondja egy laza mosoly kiséretében, mire érzem ahogy vérem megpezsdül. Úgy behúznék neki, de akkorát, hogy összeessen. Látom ahogy pásztázza arcom, majd tekintetét lassan végig vezeti rajtam.
- Nemesi házból származom, mind te- morgom az orrom alatt.
- Király a királyhoz- mondja majd érzem ahogy ismét befordul valahova. Előre emeli tekintetét majd ismét vissza rám. Lassabban kezd lépdelni, közelebb hajol hozzám, majd megfújja arcom, behunyom szemeim. Fáradt vagyok, felháborodni sincs időm.

Lassítok, már csak sétálok a fák között. Egy fekete hajú, vörös ruhás nő rohan előttem.
- Segíteni akarok- kiáltok utánna, de ő csak rohan, a zöld ágak közt.
- Te mindig csak segíteni akarsz- hallok meg egy számomra igen ismerős hangot mögüllem. Megperdülök de senki sincs a hátam mögött. Hallom a nő lábdobogát. Nem tudom kiverni tudatomból, ahogy remegő ajkakkal, kissé vörös szemekkel engem bámult. Nem tudom, honnan de nagyon ismerős. Kiverem fejemből a nehéz gondolatot, egy hatalmas sóhajjal. Ismét a nő után rohanok. Érzem ahogy minden egyes lépés egyre nehezebb és nehezebb lesz. Fájnak a lábaim, égnek a szemeim, és egyre nehezebben veszem a levegőt. Térdeimre támaszkodom úgy nézek szét. Körülöttem egyre inkább sűrűsödik az erddő, a nő lábdobogása még mindg fülemben cseng, de őt nem látom. Átverés. Kiegyenesedem majd megfordulok. Arany színű sisakban áll előttem Loki. Elmosolyodik, majd felém tesz egy lépést. Valami megmoccan a fák között. Intek neki, gyorsan, egyértelműen. Ő és én is a fák közé kapjuk tekintetünk. De nem látok senkit, óvatosan a velem szemben állóra sandítok, aki még mindig kémleli a fák lombjait. A Nap ide már alig süt be. Hosszú és telt árnyékokat húznak a fák. Rövid és vézna sárgás foltok táncolnak a zöld füvön. Körülöttünk több száz éves fák állnak, néhány bokorral körítve. Csak köztünk nincs semmi más mind a kamillák. Illatuk mámorító, olyan jól illenek a földies szagokhoz, el tudnék élni csak ezen a kis helyen. Megnyugtat, boldoggá tesz, de tudatomban mégis ott motoszkál az érzés, miszerint betolakodók kereszttüzében állunk. Egy madárraj fejünk felett hangos tollsusogással száll. Az eget kémlelem, varjak repkednek felettünk. Ismét valami megmozdul a bokorban, de ez a hang mögüllem jön, automatikusan övem felé kapok, de ujjam csak puha anyagba markol. Lenézek ruhámra, mohazöld ruha virít rajtam, halvány ezüst pántok csavarodnak rajta. Megmozgatom lábam, de csak kis cipő van rajtam, ebbe még egy kissebb sebet okozó tőr esetleg kés sem férne el. Ismételt bokorrázódás, egy nyúl kiszalad kettőnk között a tisztásra. Kifújom az eddig benntartott levegőt, és visszanézek Lokira. Tekintetében zavarodottság ül, halványan elmosolyodom, majd elindulok felé. Mikor mellé érek automatikusan elkapom karját, és ő felveszi a tempómat.
- Valaki figyel minket- suttogom, mire ő bólint, majd arcom elől kiigazítja eltévedt vörös tincsem.
- Minek rohantál Angraboda után- kérdi mérgesen.
- Az nem ő volt- suttogom, mélyen szemeibe nézve. Érzem ahogy a diadém lecsúszik homlokomra, egy gyors mozdulattal visszatolom fejemre. Több éve vagyok itt de még mindig nem szoktam meg, hogy úgy öltöztetnek mind valami próbababát. Lehet legelső látogatásomkor megtagadtam a ruhát, ami illetlen viselkedés, de most is megtenném ezt  szívesen.
- De, ő volt, nem láttál át a varázlaton- kérdi megrökönyödve. Hangját ő is leeresztette, engem figyel, hol arcom, hol mögém néz, óvatosan.
- Csapda- suttogom, ő bólint- van nálad valami fegyver- kérdem érdeklődve mire nemet int fejével-, szóval a jó öreg ökölharc marad- nézek rá mereven. Megvédjük a trónt, és még egy nyanvadt tőr sincs nálunk, fantasztikus. Maradt a jó öreg mágia és vizipaci harc. Nem bólint nem szól semmit, csak előre szegezi tekintetét és sétál tovább. Űr és félelem lesz úrrá rajtam, minden egyes porcikámban érzem a közelgő fájdalamt. Elengedem a mellettem sétáló kezét majd, lassan behunyom a szemem. Kéken izzó tekintettel nézek előre, lépek egy lépést. Teljesen körbe vettek minket. Nincs kiút! Felé fordlok, tenyremet arcélén végig húzom, majd rámosolygok. Érzem ahogy könny tódul szemeimbe. Félte őt, és persze Lokit is.
- Ekkora a vész, királynő- hallom ahogy még mindig élces hangon megkérdezi, bólintok. Szemeimbe néz, mégsem alszik el, érdekes. Homlokom felé nyúl, de ellököm kezét onnan. Nem akarom, hogy belenézzen tudatomba, most nem. Megfordul és elé lépek, hallom ahogy feszülnek a nyilak. Érzem ahogy a hátam mögött álló, homlokát nyakhajlatomba süppeszti. Itt az idő. Az idő megfagy, minden nyíl célba vett minket. Kezeim között halványan feldereng a kék fény majd ujjaim kitárom. Mindent áthat a fény, és minden elmébe beleköltözik, aki meglátta. Feszesen összezárt ujjakkal, legyintek, hallom ahogy leesnek a tegezek, íjjak a földre. Öszezárom tenyereim és a több tucat ember, egyetlen éles puffanással a földre esik. Élettelen testük még bocsájt ki hőt, de energiát nem. Bűnösök voltak, akik lelke már a pokolba tart.
- Végeztél- kérdi Loki némi cinizmussal hangjában.
- Végeztem- morgom majd, az égő érzés elmúlik, és ismét saját szememmel tekintek a világra.
- Haza mehetünk- kérdi össztökélten.
- Tudtam, hogy testvéred mellett a helyed- hallok mellőlem egy hangot, mire azonnal oda kapom a fejem. Angrabóda, vérvörös ruhában siklik ki a zöld növényzet közül. Kezében, egy éles pengélyű kard.
- A birodalmunkban nem maradhattunk, és innen is tökéletesen tudjuk azokat irányítani- ejtem ki játszi könnyeddséggel a szavakat.
- Vagy csak a trónörökösötök miatt vagytok itt- mondja a nő ördögi vigyorral a fején. Automatikusan hasamhoz kapok, Angraboda hatalmas lendülettel indul meg felém. Érzem ahogy a mellettem lévő hátraránt, kezén lévő arany kesztyűvel fogja meg a fegyvert élét, és játszi könnyedséggel kihúzza azt a nő kezéből. Pedig a vörös ruhás nő arca eltorzul, izmai megfszülnek, és élesen veszi a levegőt.
  - Senki sem fenyegethet meg- mondja az előttem álló amolyan rémálomból felkelt hangon.
- Most nekem kéne ott állnom- hadarja a nő, majd térdre borul. Loki és én is megdöbbenve nézzük a látványt. Egy varjú száll a fára, ami égtelen károgásba kezd.
- Mit akarsz tőlünk- kérdem és színészeket meghazuttoló módon, simogatom a nemlétező pocakom.
- Helyedbe fogok lépni, de mindenek előtt élve nyúzlak meg, és a pár hónapos csecsemőd...- de nem tudja befejezni, a kardot fogó férfi egy erős és éles mozdulattal elvágta a trokát. A vére bugyog, vörösre festi a zöld füvet, mellé kerül kardja, majd a fekete király rám emeli tekintetét. Az iménti vérontás ellenére elmosolyodom. Érzések vesznek körbe, ami némi haraggal mégis ezernyi tiszta érzéssel párosul. Tisztelet, szeretet, féltő érzet, kedvesség.
- Egyáltalán nem vagy jó kismama- morogja, majd egy óvatos mozdulattal, a fejét kissé hátrabiccenti. Behunyom szemeim, érzem ahogy égnek, lépek egy lépést. Több dühös lényt érzek férjem mögött, nem csak dühösek, de a kabzsiság is hajtja őket. Felnézek rá, mereven bámul szemeimbe.
- Mert rohantam, egy nő után kit azóta sem lelek- kérdem mire, meglátok valamiféle mély szánalmat az előttem álló szemében.
- Gyere, pihenned kell- mondja majd belém karol és lassan húzni kezd előre. Éles csizma koppanással lépdel valaki mögöttünk.
- Nem te vagy az áldott gyermek anyja- hallok egy kemény hangot mögüllem, mire megpördülök.
- Parancsolsz- kérdem éles hangon. Nem látok senkit, mégis hallom lélegzetét. Olyan átlátszó trükkel próbálkozunk és mégis besétálnak a csapdába.
- Remek- suttogja Loki majd egy éles mozdulattal, valakit kiránt a semmiből. Kopasz férfi áll előttünk, nyakában hosszú éles ujjak vágnak. A kopasz férfi arcán ezernyi sebhely pihen. Az előtte álló jóval vékonyabbank látszó férfi egyetlen gyors mozdulattal eltöri nyelőcsövét.
- Haza kell mennünk, rossz előérzetem van- tenyerébe süppesztem enyém, úgy próbálom húzni a tetem elöl.
- Még nincs itt senki- morogja felém, mire én hevesne megrázom a fejem.
- Sietnünk kell, Narfi- suttogom magam elé a nevet. Az előttem álló megprödül, haja leng a szélben, zavarodottan néz rám.
- A gyűrűd- mondja mire én nemet intek.
- Érzik a mágiát, ugyan az mind Midgardon- bólit majd nem kell neki szólnom, szélsebesen elindul a palota felé. A majd fél napos teng-lengélsból, rohanni kezdünk a fából és vasból készített palota felé. Egyetlen feladatunk megvédeni a most születendőt, és Narfit. Zsoldosok vettek körbe minket, kilenc hónapja színjátékot játszunk, mindenki azt hiszi én vagyok terhes, holott csak műhast hordok, amolyan párna érzetűt. Mindenki kérdi, hogy-hogy ilyen hamar ismét gyermekem lesz. Nem mondtam senkinek semmit, senki sem tudhatja meg, hogy mire készülünk, a Kőris átka eddig követett. Pedig milyen rég tudtam meg, és azóta mennyi minden történt. A városfalnál az őrök azonnal utat adtak nekünk, de hiába keresnénk lovat, egyetlen egy van csak. Loki köpenye után nyúlva, ő azonnal rám néz. A ló, tátogom, mire tekintete a karám felé tapad. Percek múlva a lovat szőrén ülve rohanunk a palota felé. Nem lassítva rohanunk tovább a palotába beérve. A hatalmas kocsibejáró ami a palota alatt húzódik sem állít meg minket. Szorosan az előttem ülőbe kapszkodom, majd a lépcsőn ügetünk felfelé. Nyílik az ajtó, szolgálólány sikít, még én leugrom az állatról, a műhas mefeszül hasamon, majd leesik. Rohanok a lépcsőkön keresztül a lefelső emeletre. Hallok egy éles női kiáltást, de nem megrémiszt, inkább kellemes gondolatokat hoz. A palota harmadik emeletére érve, rohanok tovább, fáradságot és fájdalamt nem érzek, csak rohanok a bizonyos szoba felé. Berontok az ajtón, Tony, Vasember páncélban áll a kiságy előtt. Mikor megofrdul, elmosolyodik, kezében tartja őt. A hideg faajtónak préselem magam majd elmosolyodom.
- Minden rendben- kérdem mire a pici felnevet.
- Fokozott örség, mi is itt vagyunk mi lehet a gond- kérdi Vasember mire összevonom a szemöldököm.
- Ígérd meg úgy vigyázol rá mind rám picinek- suttogom mire egy értetlen pillantást kapok.
- Mondhatni a nagyapja vagyok- aprót bólintok. Érzem ahogy szívem megkönnyebbül, oda sietek, kis vörös fejére adok egy apró csókot. Tony megfogja a vállam mad kutakodóan a szemembe néz, nem hezitál ő is homlokon csókol, majd elereszt. Szemembe könnyekkel indulok tovább. Rohanó tempóban, éles sikítások közepette meglátom Thort. Arca feldúlt, nyűgös, és fáradt, rámosolygok, mire ő bólint. Most nem kell ezt is tudnia, nem kell tudnia, hogy követtek minket, és azt sem kell tudnia, hogy életem adnám azért, hogy megmentsek a palotában bárkit. Lerohanok a lépcőn, mikor egy ismerős zöld pillantást fedezek fel kissé megnyugszom.
- Terv- kérdem idegesen, mire ő egy értetlen pillantást küld felém.
- Minek terv- kérdi értetlenül. Élesen kifújom a levegőt, majd ismét rá nézek.
- A családunk fent van- suttogom mire ő bólint.
- Meg fogják védeni egymást- bólintok.
- Nem szabad megtudniuk, hogy valójában még nem született meg az áldott- suttogom mire ő bólint.
  - Sosem fog megszületni- mondja mire lassan elindulok felé.
- Meg fogunk halni- nem mond semmit. Arcvonásai megfeszülnek, mire mellé lépek, érzem minden egyes porcikám végigmérte.
- Meg kellett volna őket ölnünk- most én maradok némaságba. Arcán véggigsimítok bal kezemmel, még ő a jobbra húzott gyűrűvel kezd el játszani.
- Élhettünk volna másként- mondja, de mégis hangjában ott cseng a kérdés feszítő éle.
- Rengeteg rossz döntést hoztunk- bólintok.