Crown

22. Helló Föld!

Valaki lerántja fejemről a zsákot, ezzel szabaddá téve a látásviszonyom. Szétnézek, de ez sem segít, megdörzsölöm a szeme, de nem látok semmit. Hangos sercegő hangot hallok, majd minden elnémul, a szél halkan susog, néhány bagoly messziről hallatja hangját. A friss levegő mégsem olyan patyolátlan, émelygő földszag és némi égett gumiszag terjed körülöttem. Felülök, majd magam körül lassan kutakodni kezdek, egy göröngyös földön ülök, lassan hátrébb csúszok majd ismét tapogatok, de ugyanaz az érzet. Ezt a műveletet folytatom egészen addig még, hátam hozzá nem ér egy falhoz. Lassan felállok a fal mentén, ami száraz és prűd, érzem ahogy tenyerem nyomán a fal lassan omladozó vakolata eggyé válik a földdel. Néhány helyen az épületet felépítő anyag is érződik mindha szalma és sár lenne, így már világos a talaj minősége. Lépek egy aprót ismét végighúzom a kezem a falon, ismét lépek de már egyre biztosabban. Így teszem meg ezt, a szoba első oldaláig. Egyetlen ablakot, vagy ajtót sem találtam, mégis ha ezek nincsenek, hogy fedezhették fel ezt a helyet, vagy végig valamiféle dimenzióportálon fogunk utazni. Talpa alatt megroppan a talaj ahogy a következő lépést megteszem, majd hátrébb lépek gyorsan párat.
- Muszj mindkettőnknek belehalnia a kíváncsiságodba- dörmögi Loki amiért megrezzenek. Hangja olyan volt számomra mind derült égből villámcsapás.
- Hozzd rám a szívrohamot, igen- suttogom rémülten.
- Minek suttogni kedves, nem látod, hogy a tetőtéren vagyunk- azonnal felnézek tekintetem az ég felé emelem. Felettem a fekete ég, amin ezernyi felhő pihen, mindha önmagára takarót húzott volna. Szóval ez a fal, a tűzfal lenne.
- Nem tudod elhesegetni a felhőket- kérdem szórakozottan, mire egy éles morgásra leszek figyelmes.
- Minek gondolsz te engem holmi vásári bódé mellett kiáltozó mágusnak- elvigyorodom a kijelentésen, és magam is meglepődöm mikor felnevetek. Lelki szemeim előtt látom, a fekete zakót fehér inget hordó farmernadrágos Lokit, ahogy egy pár pecsétgyűrűvel az újján próbálja a körülötte bámészkodókat elvarázsolni, néhány gagyi trükkel, csak azért pénzhez jusson-, mi olyan mulatságos én is nevetni akarok- hallom ahogy morogja a szavakat, majd a Hold előbújik az egyik felő mögül.
- Mert ez most véletlen vagy te voltál- kérdem még mindig ugyanazzal a jókedvvel a hangomba. Nem tudom honnan jött ez a megkönnyebbültség, de egész mindenem azt suttogja meg fogunk menekülni. Teljesen olyan mind mikor régebben fogságba ejtettek, tudtam hogy jönni fognak értem, és most is ugyanez a helyzet. Az eddigi félelem, kétségbeesés, fájdalom, mindha most köddé vált volna, egy apró érinthetetlen érintésre. Teljesen átölelt a béke. Apró mosolyt görbítek arcomra, majd a fal mellett lassan elindulok vissza az eddigi útirányomon át. Süvíteni kezd a szél, majd a Hold fehéres fénye beragyogja a tetőteret. Gerendák tartják, a megrogyott tetőt, cseréptörmelékek a lábam alatt és néhány még éppen áll a tetőn. A fák korhadtak, és széttörtek, de a Hold világít. Biztosan lépkedni kezdek a gyér fényben, egészen addig még meg nem látok egy fekete kupacot a lábam előtt. Háton fekszik, feje két tenyerében pihen lábai egymás mellett, úgy kémleleli a fakó holdat. Bőre ebben a fényben mindha tejfehér lenne, szemei vilognak akár egy macskának, s mindezt megkoronázza a haja, feketén égő kékes csillogású hajkorna terül körülötte szét.
- Kérésed számomra parans, kedves menyasszonyom- néz rám egy éles pillantás kiséretében, mire szívem szerint belerúgnék. Megköszörülöm a torkom, majd nemes egyszeűséggel lehuppanok arra a helyre ahol edig álltam, sem túl közel se túl távol tőle tökéletesen rálátok, és tökéletesen megkapom az adott időt ha rám akar támadni.
- Ez csak a te víziód, kérlek morgom mire ő azonna felém fordul.
- Újadon a gyűrű csak egy vízió- kérdi ércesen.
- Ráhúztál az újamra egy karikát, amit megátkoztál vagy tudom is én mit csináltál vele, hogy ne tudjam levenni. Nagyrészt erős gyanúm van rá, hogy amióta megláttál ezt kitervelted, valamiféle látomás miatt. Egyszóval, úgy rángatsz mind egy marionett figurt- elismerően bólint, majd visszahenteredik hátára.
- Nem is vagy te olyan ostoba midgardi- mondja jóízűen, mire a kezembe fogok egy törmelékdarabot és hozzávágom. Mérgesen felkapja a fejét majd azonnal feláll.
- Na mi a gond- kérdem nevetve.
- Most kérj bocsánatot- mutat maga elé mire én is felállok és hangosabban nevetek.
- Sigyn, olyan gyermekded vagy-morogja dühösen.
- Loki- nevetek még hangosabban. Arca nem mondd semmit, inkább csak sértettséget sugall. Megrázom a fejem majd már csak vigyorgok.
- Aludjunk- morogja majd visszafekszik a helyére, köpenyét megigazítja maga alatt majd hátat fordít nekem. Na én sosem fogok itt aludni, dehogy, mivan ha miatta raboltak el minket, vagy ő szervezte meg. De ha ő szervezte nem épp a legjobb időzítés, mivel most támadták meg a királyságát. Megvonom a vállam, majd ugyanezt megteszem mind ő, csak én a köpenyem magamra terítem. De aludni nem fogok az biztos, nem bízok én benne.
- Éjjszakát- morgom magam elé.
- Fázol- kérdi semleges hangon.
- Jöttünheiben a minusz negyven fokban vékony semmi ruhába öltöztettél, még mindig beteg vagyok, és most kérded, hogy fázok vagy sem- kiáltok fel, feszültség keletkezik köztünk majd mindketten azonnal szembe fordulunk egymással.
- Mért nem szóltál- kérdi egy sunyi vigyort húzva ajkaira.
- Tényleg, komolyan nem volt alap dolog, nem vagyok óriás. Börtönben aludtam, alig kaptam enni, fáztam, fájt mindenem és még meg mered ezt kérdezni- arca ismét semmis lesz.
- Mégis mért vagy ilyen jó állapotban- nagyot sóhajtok.
- Na azt sosem fogod megtudni- morgom magam elé.
- Varázslat igazam van- kérdi érces hangján, mire aprót bólintok. Belenézek szemébe, majd kék fénycsóvává voltoztatom a köztünk lévő teret.
- Akkor kelsz mikor én, és álmodban megálmodod mi történt ma népeddel-másodpercek múlva el is aludt. Lassan behunyom a szemem.