Crown

39. Lapidáris

Szivárványhíd palotám belsőudvarára tett le. Itt szoktak keringni a rabok, és itt viszik véghez a halálos ítéleteket. Ormótlan sötétbarna kövekből összerakott épület, ami Nifelheim bástyájául szolgál hívogat. Lassan lépkedem a kapu felé, mire a hatalmas pecsétszerű fa még mindig fel van víve, és a körülötte lévő kígyók is ugyanolyanok ind azt utoljára láttam. A hófehér folyosón kétoldalt oszlopok, köztük semmi kép, semmi ami jelet adna a ház uráról. Harcoltam harcoltak ellenem, büntettem bűnösként kezeltek, szerettem és mindig megmutatták a fájdalom szépségét. Loki segített kijutni innen, majd én ültem a trónra apám után. Sosem feledem el, meghalt és holt király lett. Élet hogy megírja az Eddát. Odint ajándékaként kellett volna rám tekintenie, mert a Kilenc birodalom védelmezője életet lehelt belém mikor még oly gyönge voltam. De ő a börtönbe vetett, majd mind valami áldozati bárányként úgy  tekintett rám, holott én hoztam el halálon túli halálát. Csak az uralkodás éltette, hiába adta neki ezt a falatnyi földet Hel, ő csak uralta de nem vezette. A trón volt a lényeg, a hatalmas aranytrón ami felnyúlik az égig, s rajta tekeredik az aranykígyó. De ez megrepedt, a medencével együtt. Tudom, hogy meg kell erősítenem a falaim, majd ezzel egy időben össze kell mosnom a két világot. Jöttünheim és Nifelheim összetartozik, a kéretlen házasság óta. Loki látott valamit amit sosem tudok meg. Ez a látomás magába szívta és üldözte, egészen találkozásunk napjáig. A vérszerződésünk, valahogy számára és számomra is feledésbe merült, mind valami gyermeki fogadalom. Az volt az első lépése, hogy magához kössön, majd a hófehér gyűrű, és a mindkettőnket túlságosan is váratlanul érő eljegyzés. Nem tudom, hogy fogok helytállni, mi lesz ha megbukom, vajon felsegít a koronám vagy a mélybe húz. Itt minden olyan kopár, színtelen és vad, nincs sehol sem egy apró élet, valami amiben gyönyörködhet a szem és újra érezhet a szív. Köd és sár lepi el a földet, egyre gomolygó fekete fellegek az eget. Ha behunyom a szemem mindig ezt látom magam előtt, nem kell hozzá kitartóan ábrázolnom fekete fátylam előtt a képet, csak éreznem kell a vér szagát, és a börtönbe raboskodók üvöltéseit. Börtön felett kissé másabb a látkép, ha nem tudnám is azonnal gondolnám börtönúr lakása ez. A trónteremből azonnal a börtönre nyílik kilátásom, ahogy a börtönőrök is látják trónom. Sétálok, lassan de egyenletesen, rabokat taszítanak lábam elé az őrök, még ők térdre ereszkednek előttem. A palota kupolája ami a trónteremben van, onnan csepegő vízcseppek szikrákként pattannak a márványon, majd apró tócsát képeznek. Ez az egyetlen zene amit fülem hall, és az egyetlen monoton élvezet amit sosem unnék meg. Jelzi a körforgást, hogy itt is csepeg az élet, lehet csak kevés lény ereiben de ott bujkál a falak közt. Azokon a  rideg márvány falakra tapadt indás növényeken, az oszlopokon megtekeredve, egészen a magaslatig felmászva, majd villámszerűen lecsapnak. A földön lelik haláluk, de ismét új életre kelnek, lebegnek a jeges levegőben vagy épp kúsznak a forró förgetegben. Ezeknek a vízfoltoknak is nyoma vész ha melegebbre fordul az idő, ilyenkor már nem hallani a cseppek sikítását mikor a barna márványra érkezne, már nem gyűlnek tócsába, hogy megfagyjanak. Elkapja őket a forróság és langymatag páraként viszi őket tovább. Szenvedni olyan emberi dolog, még ebben a bíráskodó helyeben is, a legkisebbtől a legnagyobbig mindenki ismeri ezt az érzést. A manó aki a birodalomra esküdött, a csatlós aki királyáért halt, az őr aki magasan a holt lélek fölé hajolva üvölt, mind ismeri ezt az érzést. Csapongok akár egy rajától elszakadt madár, nem csak tekintetem vezetem föl és le, majd hátranézek és megint előre, de gondolataim se hagyják befejezni egymást. Vajon ez a félelem lesz a vesztem, vagy ez emel magasba. Ha most leülök a trónomra ismét megerősödve szállok le, vagy ugyanígy, fájdalomtól meggörnyedve. Lépcsők vezetnek felfelé, ahogy lépek egy lépést úgy hagy ki egy ütemet a szívem. Lépteim nyomán zörgés hallatszik, nem kell hátraforduljak azért, hogy tudjam mi is ez, az őrök gyülekeznek főhajtásra. Régi szokás, csak ritkásan tartják be. De ez alól a mai nap nem kivétel. Amint megfordulok, kék keményszövésű palástom hátradobom. Ott állnak lent azok akik vigyázzák ezt a helyet. Tekintetük felém szegeik figyelnek. Ahogy végignézek a sokaságon, egyre inkább úgy érzem, nehezebb lesz a vértem és súlyosabb a horgonyzott anyag amit lábamon viselek. Amint leülök ők is térdre ereszkednek, fegyvereiket a földhöz ütik. Fém csattan márványon, ez a hang ami beteríti az egész épületet. Ahogy elkezdődött úgy fejeződött is be, hirtelen.