Crown

18. Eltévedt hópehely

Hátam elemelem a trón arany színű háttámlájáról.
- Szóval, azt vallod, bűntelen életed volt- teszem fel a kérdést amit eddig válasz formályában hallottam csak.
- Igen, úrnő- hebegi a férfi. Fiatal, alig múlhatott harminc. Szőkésbarna haja kissé ovális barna arcába lóg, sötétbarna szemei élettelenül csillognak. Magas nyurga alkata kirí a tömegből, pedig mögötte még három előtte már hét lélek volt. Mind a Kilenc Birodalom valamelyikéből származtatja önmagát, naponta többen is jönnek, az ő elbeszélésükből tudom csak, milyen napszakon ülök a trónon, és melyik napon. Mióta ide jöttem, kissé át kellett alakítani a palotát, mivel nem halott vagyok, igen is élek, és élni is fogok egy igen hosszú életet. Így kellett egy szoba, egy fürdő, és valamiféle étkező és konyha szerűság is. Igazából étkezni már megtanultam, a kárhozottak lelkéből is, egyszerű volt megtanulni, de néha olyan jól esik valami szilárd táplálékot is magamhoz vennem.
- Mégis, szerinted mért kerültél Niflheim ködfedte birodalmába- kérdem vészjósló hangon.
- Rossz helyre kerültem, túl sok embert végeztek ki aznap, biztos nyita volt a kapu- mondja teljesen nyugodtan. Lassan megcsóválom a fejem, majd elmosolyodom. Arcán döbbenet ül, némi félelemmel. Réges rég megszoktam, hogy az emberek szemébe rémület ül, mikor meglátják kezemben a fegyvert vagy hallják hangját. Midenkinek ugyanaz az első reakciója, még a legelvetemültebb, legádászabb ölésre termett embernek is, ez nem más mind a félelem. Most az ő szemében is ez villan, félelem és rettegés különös egyede, csak most az én kezemben nincs fegyver, mert én képviselem a hatalmat, rendfenntartó a büntető és a végrehajtó is én vagyok.
- Mért végeztek ki- kérdem rátámaszkodva a karfámra, mire ő lesüti szemét.
- Csak rámfogták, én nem tettem semmit, hazaárulókat végeztek ki, engem csak az egyik őr kihúzott cellámból, nekem most nem itt kellene lennem- bús hangja mosolyt csal arcomra.
- Szóval most neked épp mézsört kéne iszogatnod- ingerült hangom miatt mindenki rámnéz. A tíz tanácsosok már nem lebegnek az elitéltek között lelküket pásztázva égő kék szemeikkel, és hangtalan szavakat suttogva fülükbe, lecövekelték maguk arra a helyre ahol meghallották dühöm. Várják ítéletem, mind ahogy mindenki aki ide jött. Ha ártatlannak titulálom, a leggyengébb büntetést kapja, a palota renoválásában vesz részt, éjt-nappallá téve kell dolgoznia, ha bűnösnek tekintem több lehetősége is van, de mindegyik közül a legsúlyosabb a méregben való semmittevés, még engem megtísztított őket marja és égeti a kapun pihenő kígyók folyamatosan csepegő hófehér mérge.
- Azért végeztek ki mert, egy halott testét megszégyenítetted- ordítok rá-, féreg voltál te az emberek közt is, nem maradhattál tetted miatt Helheim birodalmába, így Ő elküldött hozzám, birodalma egyik szegletébe, a köd birodalmába, mi a Kőrisből nőtt ki. A legalsó Birodalom ez, és te azt mered mondani véletlen amiért ide küldtek- hangom alatt megremeg az előttem álló-, válaszom. Válaszom mindarra amit hallottam tőled, és mind az amit a tíz tanácsadomtól. Egyet mondok, kígyó méregben kell eltöltened az örökléted- döntésem kimondása után, a tíz tanácsadó egyike leszáll mellé kék szemeit a bűnösébe mélyesztik, egy apró kattanással eltöri a nyakát, majd a halott eltűnik. Ez mindig így megy, mindig mikor kimondom a bűntetést. Rövid idő alatt beletanultam, egy ismeretlen világot irányítok, aminek nem ismerem szokásait. Számításaim szerint, egy hónapja lehetek itt. Azóta, megtanultam, hogy az itt élők bűnhődnek, az őrök holt emberek és álltok összessége, és az itt élők nem adóznak, maximum a megváltásért könyörögnek. Az utcák kihaltak, a házak csak romok, néhány őrtanya és ezernyi tábor, amikben borzalmasabbnál borzalmasabb bűntetéseket hajtanak végre. A köd mindent ellep, minden kopár, kivéve a birodalom két oldalát. Az egyiket jég fedi, még a másikon a hőség az úr. A köztük lévő puszta a köd birodalma, a vár észak felé néz, és ha meghal valaki mindig kukorékol egy kakas.
- Királynő, még vannak- mondja egy félénk női hang. Felállok majd lassan elindulok a szobám felé.
- Még meg nem találtatok addig ti döntöttetek, rátok bízom a választást- legyintek feléjük. Lassan sétálok a szénből készült oszlopok közt, cipőm talpa hangosan koppan a kemény talajon, egyenes háttal hagyom el a tróntermet. Balra fordulok, egy hosszú folyosón sétálok, fekete falak, hófehér oszlopok, egyre keskenyedő faltávolság. Mellettem négy ajtó, ebből három az épület alatti cellákba vezet, egy viszont a fegyvertárba. A keskeny folyosón egy felfelé haladó csigalépcső barna kövei virítanak. Olyan vagyok mind egy niflheimi Rapunzer, a vár legmagasabb csúcsában élek, mind valami bezárt madár. A csúszós lépcsőfokokon lassan szedem a lábam, a körülöttem lévő csendben így is visszhangoznak lépteim. A vár legtetején ott áll a szobám ajtaja, vastagtörzsű világos bükkből készült, vaskarikával nyitható ajtó. A jéghideg jégvirágos vaskarikát megmarkolva benyitok a szobámba.
- Sygin végre visszatértél- hallom Deriton hízelgő hangját a szobából.
- Nem számítottm rád- magam mögött gyorsan becsukom az ajtót, miközben képemről letörlöm a negédes grimaszt. Megfordulok majd a nő kutakodó kék tekintetével találom szembe önmagam.
- Három romlott lélek már nem az én feladatom. Ha megbocsájtod- a fal melletti fésülködőasztalom melett elhaladva leteszem koronám. Lassan továbbsétálok, a baldehimes ágyam mellett álldigáló nő kutakodó tekintetét kerülve, nézm az ágy mögötti tökéletesen megdolgozott fa minden egyes ábráját. Mikor ezt is letudtam, a vele szemben elhelyezkedő két fotelre bámulok és a rokkára a sarokban,majd ismét visszavezetem tekintetem a másik oldalra, kinézek az ablakon, min most is fehér köd hömpölyög. Gondolattal de egy apró narancs színű fényt húzok a szobába, ahogy meglátom a ködben ezt a színt, úgy száll fel a hófehér felleg, és így lesz meleg idebent. Egy másik ajtón benyitva a gardrobomba találom magam. Igyekezve leveszem ruháim, és a karfára rakom.
- Kincsem, ugye nem szaladgálni akarsz, mind mindig- kérdi búsan.
- De futni fogok menni- jelentem ki határozttan, majd az első vastag béléses nadrágot felhúzom magamra amit kikaptam a szekrényből. Emlékszem nekem kellett elmagyaráznom miért varjanak nekem ilyet, és mennyire nem akart ez tetszeni senkinek sem. Aztán egy trikót is magamra húzok, mi eddig kombiné volt csak levágtam az alját. Mikor mind két ruhadarab rajtam volt, éreztem ahogy körbelengi testem egy meleg fuvallat.
- Mondtam már, ilyet egy uralkodó nem csinál. Tudom, hogy a szép tökéletes alakot nehéz megtartani, de így is túl lapos vagy felül- megrázom a fejem majd felé fordulok.
- De ha nekem mindig ott kell ülnöm, én megőrülök, és a testalkatom tökéletes- mutogatok itt a trónterem felé, majd magamon végig mire ő csak megingatja a fejét.
- Ez a feladatod-kezdi nyugodtan. Szívem szerint megkérdezném melyikre gondol pontosan, de kaptam már eleget az első találkozásunkkor, a kérdezgetéseiből.
- Nagylány vagyok, sikerül majd magam megvédeni ha úgy látom jónak. Viszont, mi értelme van az őröknek, és annak a rengeteg fegyelmezési eljárásnak, ha senki sem tud rendet tartani- bólint, majd egy szempillantás alatt eltűnik a szobából. Egy vastag, pulcsit felvéve, még ráhúzom a mellényem, minek belsejében valamiféle fém van, és erre az egészre még ráveszek egy kabátot. Nemhiába a jeges oldalra megyek, és nem a melegebbikre. Valamiért az az oldal megnyugtatóbb, és nem érzem az űrt ott mind amit bármikor bárhol érzek. Néha még lenézek tenyeremre, és kémlelem a vörös vonalat, mit asgardi penge húzott, de nem tűnik a nyom. Nem múlt el a fogadalom, és a helyét még mindig tenyeremen viselem. Úgy érzem ez egy örökké tartó heg lesz, amit nem gyógyít be semmi. Valahogy, sosem ilyen életet szántam magamnak, és úgy érzem sosem fogom önmagaménak érezni ezt. Lehet nem valamiféle hatalomvágynak kellett volna irányítania mikor megöltem azt ki ezt a birodalmat irányítani akarta. De ha nem én ölöm meg, ő tette volna. Élni jobban szeretek, mind bármi mást, ezért megpróbálok mindig életben maradni. Tenyerem összeszorítom, majd lassan végighúzom a dudoron, mi csak egy apró vonal tenyereben mégis rengeteg dolgot változtatott meg.