Serendipity {Vmin}

16. A név

Ajánlott zene: The greatest showman - Million dreams- piano version (link lent!)

Jungkook háta egy tompa koppanással ütődött a falnak.
- Te idióta barom! - Hoseok ökle pont a jobb szemében landolt, mire a fiú lecsúszott a padlóra, és a lábait felhúzva próbált védekezni, de nem ütött vissza.
- Nem tudod, mekkora hülyeséget csináltál, te kis... - Kook még soha nem látta ilyen dühösnek a vezetőt. Pedig rá tényleg sokszor volt mérges, ez most mégis valahogy más volt. Hoseok fenyegető volt, és ezúttal a szemében nyoma sem volt a gyengédségnek, ami megkülönböztette őt a többiektől, akiket régen megtört a hányattatott sors, ami jutott nekik.
Kook lehunyta a szemét, és a földön kucorogva csak hagyta, hogy a vezető kiossza rá, ami neki járt. 

Habár nem bánta meg, amit Jiminnel tett, valahol mégis bűntudata lehetett miatta, mert nem volt képes védekezni Hoseok ellen. Mert tudta, hogy megérdemel minden ütést.
De Jimin akkor is ott volt kint, ahol élhette a saját világát, ő pedig itt volt lent bezárva az örökös félhomályba és dohszagba; erőszakos, vad emberektől fenyegetve. Még ha ő egy is volt közülük. 

Jungkook felnyögött fájdalmában egy különösen erős rúgás után. Az egyik kezét, amivel eddig a fejét takarta, most a hasára szorította, és eldőlt a földön, abban reménykedve, hogy Hoseok végre megunta a püfölését.
- Mit mondtak? - a fiú belemarkolt a hajába, és ülő helyzetbe rántotta őt.
- Aaah, Hyung!
- Azt kérdeztem, hogy mit mondtak? - Hoseok ezúttal elengedte őt, és Kooknak volt végre egy pillanata, hogy összeszedje magát.
- Azt... Azt mondták, hogy menjek el, és adjak át egy üzenetet - válaszolt végül az ölébe bámulva.
- Milyen üzenetet?
- Én sem tudom, mit jelent, oké? - Jungkook lemondóan sóhajtott. - Valami olyasmi, hogy van a pincében egy olyan dolog, ami kell nekik, Jimin tudni fogja.  És ha elhozza, akkor nem fogják megbüntetni, és visszajöhet.
Hoseok felegyenesedett.
- Hogy fogod megtudni, hogy hol keresd?
- Tudják, hol lakik.
- De hogy? Mit mondtál el nekik pontosan?
- Csak a másik fiú nevét. Kim Taehyung.
- A fenébe is, Jeon Jungkook! Hogy lehettél képes erre?! - kiáltott fel frusztráltan a vezető, és belerúgott az egyik eldobott üdítősüvegbe.

Kook egy pillanat alatt lefagyott, és nagyra nyílt szemekkel, megrökönyödve bámult a másikra.
- Mi van? - rázta meg a fejét Hoseok, aki láthatóan nem erre a reakcióra számított.
- Azt... Azt mondtad, hogy... Jeon Jungkook - felelte remegő hangon a fiú, miközben kirázta a hideg. - Te... Te tudod a teljes nevem? Hogyan?
Hoseok lehunyta a szemét, ahogy rájött a saját hibájára.
- Shit - motyogta maga elé a fiú, aztán visszanézett Jungkookra. - Nos, azt hiszem, meg is érdemled, hogy megtudd. Legyen ez a büntetésed.
Hoseok intett egyet a kezével, és elindult a szedett-vedett konyhájuk felé. Jungkook egy pillanatig még összezavarodva ült a padlón, aztán gyorsan felkelt, és a kezét a hasára szorítva, csoszogva elindult a másik után.
A vezető a sarokban álló partvisához lépett, amivel a legtöbbször a kezében látták. Egy pillanatra körbenézett, hogy nem figyeli-e őket valaki, de a gyerekek még nem értek vissza az aznapi gyűjtögetésből, így gyakorlatilag csak ők ketten voltak a pincében. 

A fiú lehúzta a partvis tetejét. A kupak alatt egy drót volt kampóként az üreges hengerre akasztva, amit most Hoseok leakasztott, és a partvis nyeléből kihúzott egy barna papírba tekert vékony csomagot.
- Ez nem egy általam kitalált dolog, mindig is így csinálták a gyerekek vezetői. Szinte mindenki tudja a saját nevét, amikor idekerül, de egy idő után elfelejtik. Ahogy a szüleiket, a testvéreiket, az otthonukat és nagyjából mindent, ami a múltjukhoz kötötte őket. Csak a keresztneveket hagyjuk meg, de azt sem mindig. - Hoseok időközben félretette a seprűt, és bontogatni kezdte a csomagot.
- Naivan hangzik, de egész kiskoromtól, amikor megtanultam írni, mindenkinek leírtam a személyes információit, akinek tudtam. Nem akartam őket felhasználni, de ha egyszer mégis arra kerülne a sor... Ha egyszer felborulna a hálózat, legalább néhányan meg tudnák keresni a családjukat.
Jungkook fülében dübörögni kezdett a vér, amikor a sok papírfecni közül Hoseok felé emelte az egyiket.
- Nagy mázlid, hogy a szüleid megtanították neked a pontos címed. Vagy balszerencséd.
Kook remegő kézzel nyúlt a lapért. Egy pillanatig abban sem volt biztos, hogy a vezető nem fogja-e visszahúzni a kezét, és a szemébe röhögni, hogy csak átverte, mert megérdemelte. De Hoseok egyszerűen elengedte a fecnit, amikor a másik hozzáért.
Jungkook nyelt egyet, ahogy feszengve, de valahol mégis bizakodva fordult a papír felé, amire fekete tollal, remegő gyermeki írással volt lefirkantva két sor. Jeon Jungkook, Szöul, Gyeonggi-do, Gwangmyeong-si, 123-45 Cheolsan 3-Dong. 
A címe. A hely, ahol élt, ahol valószínűleg még most is élt a családja, ahol talán még várták őt. Vártak arra, hogy hazataláljon.