Serendipity {Vmin}

25. A tolvaj - 2. rész

Ajánlott zene:  Covet - Sea Dragon (link lent!)

Jimin szemei előtt az egész jelenet összefolyt, és érthetetlenné vált. A könnyein keresztül alig látott valamit, és a fülében lévő csengés hangja összemosódott Jungkook sikolyaival és könyörgésével. Racionálisan tudta, mi lenne a helyes döntés: feláldozni három életet - az ő életüket- azért, hogy megmentsék sok más ember egészségét; azt tenni, amit a Kim testvérek és Yoongi szülei is. Ha ők képesek voltak erre, hát ki volt ő, egy senkiházi gengszterpalánta, hogy semmibe vegye azokat az embereket, és értelmetlenné tegye a halálukat?

Persze nem minden mehetett mindig a terv szerint. Így találta magát Jimin egy férfi karjai között vergődve, pont azokat a szavakat kiabálva, amiket a Telep emberei hallani akartak. Az agya egyszerűen kikapcsolt, amikor Jungkook fuldokolni kezdett a fájdalomtól, ő pedig megszűnt ésszerűen gondolkozni. Ha őt magát bántották volna, a megtörés sosem következett volna be, csak hagyta volna, hadd tegyék vele, amit akarnak. Hirtelen értelmet nyert, miért kellett a Telep gyerekeinek egymást felnevelniük. Hogy legyen gyenge pontjuk. Az emberek kegyetlenebbek, és számítóbbak voltak, mint azt hitte volna.

Ő pedig meggondolatlanabb.
Az egyik pillanatban még mindig az egész... Szörnyű jelenet hatása alatt volt; felfordult gyomorral és torokban dobogó szívvel, zúgó füllel tartotta őt állva a szkinhed az erős karjaival, miközben ő az ájulás határán állt a sokk miatt, amikor... A következő másodpercben pedig már ki is mondta nagyjából az egyetlen olyan dolgot a családról, amit titokban kellett volna tartania. Egy pillanatig nem is tudott reagálni a saját felelőtlen szavaira, aztán hirtelen teljes pánikba zuhant a gondolattól, hogy most majd nyomhat fegyvert valamelyik barátja hátához, hogy az kinyissa a kabint neki. Mégis mit fognak róla gondolni? Nem elég, hogy olyan ember, amilyen, de ha a többiek ezt még meg is tudják, akkor sokkal rosszabb lesz az egész, és...

- Nocsak-nocsak. Akkor nagyon nagy szerencsénk van, hogy éppen az egyik testvérrel beszélek. 

Jimin fókuszálatlan pillantással nézett fel az öregemberre. Fogalma sem volt, miről beszél a férfi.
- Mi? - suttogta. Néhány másodperccel később már kezdett ébredezni benne a felismerés, de egyelőre még nem jutott el addig, hogy fel is fogja, mit jelentettek a szavak.

- Tizenhat éve, hogy a kormány titkos fejlesztéseinek területén dolgozó emberünk jelentette a különleges kísérletet - kezdett bele a történetbe az öregember. - Minden fincsi dolgot elvihettek ezek a tudósok az otthonukba. Járványokat terjesztő fertőző ágenseket, halálos kórokat. És persze kétélű fegyverek voltak azok a dolgok is, amiket felfedeztek, de mi mégis valami többre vágytunk. Valamire, ami igazán nagyot tudna ütni, valami fatálisra. Aztán, valamikor három évvel később jött a hír: megvan, amire vártunk. Óriási mutáns vírus, ellenszerrel együtt. Ha valakinek az a kezébe kerül, azt fertőz meg, majd tesz egészségessé, akit csak akar. Akinél ott van, azé a hatalom. Természetesen ők ebből a mutáns vírusból jót akartak kihozni, szervezeteket reagáltatni rá, majd a kialakult védelemből vakcinát készíteni, hogy más, rokon betegségeket tudjanak vele gyógyítani. Őszintén, nem értek igazán ehhez az orvosi maszlaghoz.

Jimin elhűlve hallgatta a férfit, és csak arra tudott gondolni, mi lesz a vége a történetnek. Gyilkosság. Kudarcba fulladt kísérletezés. Vér. Gyerekek, akik soha nem ismerhették meg rendesen a szüleiket. Egy életen át tartó trauma, és egy halott testvérMin Yoongi számára... Hacsak nem...

- Szóval összeszedtük a csapatot, kimentünk, fegyvert fogtunk négy felnőttre, levittük őket a pincébe, aztán... Semmi. - Az öregember ingerülten csapott egyet a villamosszékre az öklével, mire a félig ájult Jungkook összerándult félelmében. A fiú elfordította a fejét a férfi felől, és összeszorította a szemét, mintha attól tartott volna, hogy a következő ütés rajta fog landolni.